2011. augusztus 25., csütörtök


MEGBŰVÖLTEN

Napfelkelte előtt

Ott fenn a csúcson, a tökéletesség
szikláján sikerült letáborozni.
De csillagok nélkül, s mert nem dereng még,
nem könnyű a tájon eligazodni.

Csak a hó kéklik; sejtelmes színével
betakar mindent. Messzire nem látunk.
Fejlámpákkal caplattunk egész éjjel,
pihenés nélkül. Magunk is csodáljuk

elszántságunkat. Közösen döntöttünk
úgy, hogy a hegy hajnali ébredését,
a fények játékát fentről élvezzük.

Most elcsigázottan és törődötten,
állunk a szűnni akaró sötétség
küszöbén és várunk. Szó nélkül. Csöndben.


Varjúmese

Jeges széltől áthűlt terek
fagyott mélyébe süllyedek.
Ahol a jégtündér oson,
magam is jéggé változom.

Gyémánt-bundám lesz, és kövér
jégcsapocskák nőnek körém,
ám megmoccan az üledék;
nap süt, olvadni kezd a jég.

A ránk tapadt hó is szelíd
búcsúra hívja híveit,
mivel léte időleges

láthatatlan helyet keres.
Más szóval tűnik, párolog,
én, mert sajnálom, károgok.
 



Tavaszunk érkezése

Téli magunk vállalt elzártsága mélyen
érinti meg lelkünk. Hosszú böjtölésünk
tisztító ereje s a csönd előkészít
a misztikus mélyből feltörő igéknek

meghallgatására és megértésére.
Amikor az első, lágy tavaszi fények
már megerősödnek, s beragyognak mindent,
mint valami csodát úgy éljünk meg újból

a tovatűnt Szépség előbukkanását.
Szinte a semmiből, a ködökbe burkolt,
holtnak vélt táj ismét életre kell bennünk.

Akkor ujjongunk, és rácsodálkozásunk
szabad folyásának nincs több akadálya;
hálatelt szívünkből kibuggyan az ámen.

  
Az út végén

Komoly természet. Így neki az élet
mindennél előrébb való; létezni
a legfontosabb, az időt használni,
s célba érni valahol az út végén,

ahol a mindent átitató szépség
finom ösztönnel érzékelhetően
s az Ígéret szerint elébe tárul.
A látványtól szíve nyílik, felpezsdül;

a pillanat hat rá, néz, meghatódik,
és észreveszi, amit eddig még nem
fogott fel soha: ős-ártatlanságát,

elfogulatlan, gyermeki valóját,
mert minden rátapadt, idegen réteg,
minden felvett álarc lehullik róla.



Suhintás előtt

A kecsegtető örökkévalóság
mily bátorító, mennyire jól hangzik.
Csak vigasza jut el túl későn hozzánk,
amikor erőnk éppen elpatakzik.

Ott azon a rémes halálos ágyon
forgunk, légszomjtól utolsókat hörgünk,
s akkor bukkan fel: agyunk szülte álom
homályba bújva, mint valami őrült

látomása. Már késő, nem ér semmit.
Különben is, örökké ki akarna
megmaradni efféle állapotban?

A megváltó halál kaszája ott van
kéznél. Gazdája mintha imádkozna,
mielőtt még végérvényesen lendít.
  

Romlottság

Hátamra kötöm fel a teljességet,
két csuklómra gyökere kettős ágát,
mert aki hitetlen, az is megtérhet,
ha elutasítja romlott világát.

Életerejét bár elpazarolta
égi kegyelemmel magába szállhat,
ha nemcsak gondol a rászorulókra,
de tesz is értük, s szíve egyre lágyabb.

Ez nekem is jó; bennem is túlárad
a tettvágy, s gyöngéd érzéseket ébreszt.
Erre számos, hasznos ötletem támad,

de a belső hang feldühödve lázad:
„miért akarom, hogy gondolom én ezt?”
s felszínre tolulnak a tiltott vágyak.


Megbűvölten

A Boszorkányszó biztos megbűvölné,
és elindulna valahová, messze.
Kalandvágyó, fiatal. Őt ismerve,
ha volna, bilincsét is kettétörné.

Csakhogy mehessen, csakhogy rátaláljon
a szépségre, aki szólítja. Többé
nem várna, ha kellene, mindörökké
járná az utat, sőt túl a világon

a látható után a láthatatlan
birodalmában, természetfölötti
vidékeken, ahol már szinte semmi

sincs csak a rejtélyes, megfoghatatlan
igézet, a vágy ékes fényfelhői;
ahol Ő áll, s ahol Őt kell követni.









1 megjegyzés:

  1. Ezek a versek tiszták és természetesek. Olyanok, mint a madárének...

    VálaszTörlés