AZ ÓRIÁSOK MINDENT MEGESZNEK

A Fény ébredése

A felvirradó nap csigalépcsőjén

a napkorong két hegycsúcs mögül jött fel;

a rügyeken már táncoló vörös fény

megbotlott néhány összehordott kőben.

A kerti ösvényen arra menőben,

éreztem karom félmeztelen bőrén

a napsugarak szinte ingerlően

lágy simítását. Tavaszi légörvény

ölelt magához, élveztem a csöndet.

Korán volt. Minden hangulatot keltő,

apró lény tápászkodott körülöttem

a hosszúra nyúlt éj után. Szűz-dallam:

madárcsicsergés, lombsuhogás, szellő

összhangja hallatszott száz változatban.

A kinnrekedtek

Egyszer az történt, iszonyú robajjal

becsapódott a vaskapu. Mi éppen

kinnrekedtünk; közeledő viharral

lehetett számolni, a messzeségben

villámlott; nemsokára tompa dörgés

morgott fülünkbe. Összenéztünk, merre

találunk búvóhelyet? Szamárbőgés

hallatszott a közelben. Pár méterre

megláttuk gazdáját is. Köszöntöttük.

Öreg volt, hosszú szakállal. Az állat

hátán nagy rőzsekupac. Láthatóan

most érkeztek ők is. Gondoltuk, jól van,

talán ismerik a járást. De vártak.

Mi mást tehettünk? Vártunk velük együtt.

A lábak meséje

Te, végtelen felé igyekező Út!

Dombokon át mész; sötétzöld mezőkön,

csöpp, fehér falvak mentén órahosszat,

városba be és városból ki, újra

a tág szabadba, hívó messzeségbe,

méltóságteljes, kék hegyek hátára,

le a folyóhoz, majd a folyó partján,

át a hídon, s felkapaszkodva ismét

valami távoli pont közelébe.

Aztán a lapos térben kóborolva;

homok-pusztán, sótól virágzó földön,

s így lassacskán elérve egy tanyához,

ahol unszoló fény ég az ablakban,

ahol még mindig nyitva áll az ajtó.

A szobor

Fáklyák lobognak, reflektorok égnek;

órákig tart a dicsőítő ének.

Nagy tág szemekkel nők és férfiak

hozsannáznak, miközben megvirrad,

feljön a nap és kikékül az ég,

csönd lesz; kezdődik az emlékbeszéd.

Őt méltatják: megszületése tényét,

roppant erejét, nemzőképességét,

bátor tetteit, harci eszközét,

híres fintorát, amint borát issza.

A föld még nem hordott hozzá hasonlót!

A tömeg egy emberként várja vissza,

nem hiszi el, hogy csupán bronzszobor volt.

Tegnap lángvágó darabolta szét.

A tükör rejtélye

Az asztali lámpácska bágyadt fénye

sötét árnyékokat vetít a falra.

Fekszem az ágyon. Velem szemben balra

megkopott, ódon tükör szürkesége.

Eddig nem tűnt fel, most hirtelen izgat:

vajon a benne látható rejtélyes

kinézetű, torzult arc az enyém-e,

(s ez a bizonytalanság percekig tart)

vagy valaki másé? De nem, hisz rajtam

kívül senki sincs itt. Mégis, ha nézem,

ez az arc idegen, nem az én arcom.

Durva vonású. Mint valami fantom,

ijesztően vigyorog. Az enyém nem:

érzés szerint, merev és mozdulatlan.

Ájtatosság

Ujjainkra tekert rózsafüzérrel

motyogjuk el engesztelő imánkat,

ám korunk intő jeleire még nem

figyelünk eléggé, pedig a század

elég érthető nyelven beszél, végső

percekhez érünk. A nagy Bumm esélye

itt van a nyakunkon, jövőt ígérő

javulásról nincsen szó, gyorssegélyre

volna szükség, de mi mindnyájan hitvány,

kis vágyainkkal vagyunk elfoglalva.

Közben kifordul a világ négy sarka

helyéből s elménk, ez a rossz tanítvány

technikai bravúrjaival henceg,

mialatt körben már kénkőszag terjeng.

Alkonyi séta

Alkonyodik, baktatok az úton.

Megnyúlt árnyékom követi a léptem;

tízszer nagyobb, mint én. Fekete nyom

a leáldozó bágyadt napsütésben.

Hajlong a nád a feltámadó szélben,

a barna földön hosszú repedések,

távol madárkák búcsúznak a réten;

mennyire jó, hogy tavasz van és élek.

Egymáshoz szalad jelen és a múlt,

a sok-sok szépség itt, s eszembe jut

messze gyermekkorom: sípok, kutyák,

sok ismeretlen arc, százszínű álmok,

egymást követő képek és csodák,

amiket felnőtt még sohasem látott.

Amszterdami sikátorban

Kirakatüveg mögött Margó

ül szétrakott lábakkal. Metsző

hidegben bámulom adandó

alkalomra várva, hogy első

izgalmam elmúljék, s lappangó

félelmem legyőzzem. Nem szent nő!

Igaz, de ne érje pimasz szó.

Fitos orra körül sok szeplő.

Nincs bugyi rajta se melltartó.

Előbb a pap, aztán egy festő

megy be hozzá. A szobaajtó

nyílik, csukódik. Kicsi tacskó

kaffant ilyenkor. Mily kelendő

a hús, s a vágy milyen kitartó!

Átok

Áldást osztogatnék, de nincs kezem;

épp a szentet siratom el magamban.

Ősz tekerődzik át a titkos kerten;

kibírhatatlanul jaj most nekem.

Amitől óvtál, bekövetkezett:

az Óriás szemével találkoztam.

Bújtam előle, nehogy rászedhessen,

és elfelejtsek minden éneket.

Úgy érzem, mintha Ősi átok érne;

egyszerre csak eltávolodik minden.

Hiába kergetem, a tér kiszédül

ujjaim közül. Be kell látnom végre:

bár kapálódzom, nem ér semmit. Végül

is paprikajancsit csinál belőlem.

Az élet fája

Az élet fáját gigászi fejszénkkel

megsebeztük. Most gyorsan körbevágjuk.

Serénykedünk. Recseg-ropog. Épp dől le.

Sikolt. Sötét lé folyik ki belőle.

Feldaraboljuk. Traktorunkra rakjuk.

Mintha nyoma sosem lett volna, végleg

eltűnik helyéről és tudatunkból.

Semmit sem akarunk tudni a múltról.

Új jövő körvonalait formázzuk.

Régi emléksor abban már nem fér el;

ott más tájra, a sajátunkra vágyunk.

A korábbit örökre megtagadjuk;

nem tudunk mit kezdeni a sok vérrel.

Amit az évek során kiontottunk.

Az öreg festő

Néhanap festett. Olyankor boldog volt,

de utálta, ha népszerűsítették;

attól valahogy mindig is viszolygott,

s két hete váratlanul kitüntették.

A Parlament dísztermében fogadták,

de mert már túl öreg, a nagy izgalmak

semmiképpen se jók, csak felzaklatják,

s kedélyvilágában is nyomot hagynak.

A nem kívánt ceremónia estig

tartott, a többiek jót ettek-ittak,

Ő egy sarokban álldogált magában.

Azon morfondírozott, ha Olgával

az a bolond ügy mégiscsak elsikkad,

Rózát még tűrnie kell valameddig.

Benne az időben

Forró, beteljesülhetetlen álom:

egy hívó hang, bódító illatok

a fényes éjben, ahol ballagok.

Valakit keresek, de nem találom.

Hirtelen úgy érzem, meghalhatok;

egy vad szerelem emléke korábbról

hasít szívembe, miközben madár szól;

fájdalmas hangjától megborzadok.

De jó volna valóban elbúcsúzni;

létem fanyar gyümölcsei megértek.

Hihetetlenül suhannak az évek.

Már rám célzott a láthatatlan csúzli.

Hát jöjjön el, aminek el kell jönni;

csak fűtől, fától tudjak elköszönni.

Bölcsek és tanítványaik

Mert fogékonyak, nekik megtanítjuk

az élet lényegét; vigyék magukkal

az ősi tudást. Őbennük megbízunk;

találkozniuk kell a válaszúttal.

Ebben a nyomorult állapotunkban,

amiben most, mint nagy közösség élünk,

nincs terv, nincs cél; talán pár hónapunk van,

hogy felfedjük, ami ellenünk készült.

Ők lennének az újkor úttörői,

akik tisztult eszmékkel tarsolyukban,

a felfordulásban utat mutatnak.

Mert fel kell jönnie egy másik napnak,

amikor a Bűnbeesés előtti

Törvény szerint kibékülünk az Úrral.

Csak te hiányzol

Bűvös szavaid álomba ringatnak;

öled mélyéből a magasba szállok.

Köröttem fénylő csillagok suhannak:

a világegyetem közepén járok.

Boldogságot érzek és szomorúságot:

valahol fenn a Tejúton ott vannak

szeretteim, akikre lelkem vágyott,

egyedül csupán téged nem láthatlak.

Te nem vagy ott, s ettől találkozásom

öröme velük mélabúra vált át;

noha jólesik, hogy nagyon szeretnek;

(az tűnik ki fényarcuk mosolyából)

egyre erősebben érzem hiányát

kábítószerként ható szépségednek.

Dajkám

Dolgos kezei milyen türelemmel

ringatták bölcsőm. Úgy értem az álmok

elmondhatatlan világába. Gyengéd

szívvel gondolok rá: sugárzó lény volt.

Gondoskodó, finom illatú dajkám.

Mellét mindig szophattam. Odaadta,

bármikor kértem. Teje bőven csorgott

mohó számba, miközben ujjaimmal

dús, lenszőke hajfonatát babráltam.

Este ágyam mellett mesélt. Szép csengő

hangját becsukott szemmel ma is hallom.

Anita, hol vagy? Annyira hiányzol.

Most, felnőttkoromban még jobban kellesz,

eressz magadhoz, könyörögve kérlek.

Egymás közelében

Az ölelésben testünk forróságát

kölcsönözzük egymásnak. Belebúvunk

egymás láthatatlan áramkörébe.

Gyakran csak néhány pillanat, de olykor

ha valóban hozzánk illő személyről

van szó, a pillanatok hosszú percek

is lehetnek. Valami összeláncol,

leheletnél finomabban, gyengéden,

s így átkaroltan boldogan időzünk

a másik lény meghitt közelségében.

Miért? Erre nincs magyarázat. Érzés

szerint történik minden. Az igenlés

misztériumának is nevezhetnénk,

de úgy is: otthon érezzük magunkat.

Együtt sírunk

Sírnom kell. Ma, holnap is. Sőt, talán még

holnapután is. Hulló könnyeimnek

láttára te is sírsz. Így együtt sírunk.

Élvezzük a felszabaduló könnyek

áramlását, rejtélyes forróságát.

Minden fájó sebet tisztára mosnak.

Egész múltunk begyógyul, sóhajtások

hagyják el felfakadó lelkünk mélyét.

Tegnapunk terhes kolonca: a vétkek

okozta nyugtalanság elcsitul. Lágy,

enyhet adó őszi idő jön: boldog

napok egymásutánja, gondok nélkül.

A lét új színben fénylik; többé nincsen

se álokoskodás, se szemfényvesztés.

Eljött a perc

Karácsony-heti szegénység meséje

szelíd felszólítás, hogy megjavuljunk.

Növő gépiességünk kisülése.

Nagy szükség volna rá, hogy összebújjunk.

Idő előtt rossz volna elpusztulnunk.

Öltene csak testet valami béke!

Sajnos ma éppen az ár ellen úszunk,

ki gondol ilyenkor ölelkezésre?

Társsal, társ nélkül is egyedül élünk.

Ha lopva bepillantunk a tükörbe,

megdöbbent zavarodott önarcképünk.

Eljött a perc, s a befejezés vágya;

bizakodásunk már nem kap erőre,

se motyogó szánk rövid imádsága.

Ennyi maradt

Őrültségünkből csak zavaros álom

maradt meg; a valóságot felitta

a rémesre sikerült éjszakáról

tanúskodó sikoly. Jaj, nem tér vissza

aranykorunk bűbája. Boldogságom

madara elszállt. Az aranykalitka

ajtaja tárva. Múltunk varázsából

sötétlő köd gomolyog elő. Ritka

baljós kép fogad: vérszennyezte combok,

meggyalázott test, kerek, lila foltok

a szeplőtelen bőrön, szerteszéjjel

dobált fehérnemű, feldöntött asztal,

összedobált székek s különösképpen

a feldúlt ágy. Újabb vágy nem marasztal!

Ezeregyéjszakában

Gyönyörűséges vagy, hangod szelíd;

megronthatatlan szépséged virágzik.

Mesélsz. Hallgatom. Mindig felvidámít,

amit mondasz. Hallgatnám évekig.

Hajnaltájban vad szomjúságot érzek.

Teát készítek, s égetett agyag

csuprokba töltöm. Az éji sötétet

hirtelen megfutamítja a nap.

Ott ülünk szemtől-szemben a szobában,

bőrfotelekben a kályha előtt.

Ezt az éjszakát is átvirrasztottuk.

A meleg italt szürcsölgetve szánkban

már összefut a nyál. Ha nincs más dolgunk,

hétkor pirítóst falunk és velőt.

Félkegyelműek

Ahelyett, hogy kikerülnénk a ködből,

nyakig ülünk be a bűzös mocsárba.

A turisták érdeklődnek, hány főből

áll csapatunk és meddig tart a játszma?

Mit akarunk elérni? Új rekordot

szeretnénk megdönteni, vagy mókából

erőszakoljuk ezt a fura dolgot?

Fogadásunk van, vagy csak mániából

választottuk ki a helyet? Nem szólunk.

Nincs mit válaszolni kérdéseikre.

Legyek, szúnyogok s más vérszívók jönnek;

összeszúrnak, beszállnak szemeinkbe,

de ezek már akkor is ott nyüzsögtek,

amikor még épelméjűek voltunk.

Felszentelődés

Virágvasárnap hajnalán megáldom

magam, s megfürdöm a tiszta patakban.

Ebben a felemelő pillanatban

egyszerre minden bűnömet belátom.

A reggeli köd finom szövedékét

néhány perc múlva áttöri a napfény,

Mint felszentelő dallamok, a halk szél

hullámai járják át lelkem mélyét.

A több száz éve omladozó várrom

ódon falain hosszú vadvirágok

nyílnak tiszteletemre, mintha látnák

megilletődésem. Akácfaágon

szédítő ritmust kopogó harkályok

zavarják meg áhítatom varázsát.

Fuldoklás közben

A téboly szélén ott ül a halál.

Jaj, keze ügyébe került a pálca.

Előtte én, hétrét görnyedve, várva.

Felém csap, de csak levegőt talál.

Több száz hiéna, több ezer sakál

üvölt bele az örök éjszakába.

Kielégíthetetlen nagy a vágya,

akinek már az egész sorsa fáj.

Kínja állandó. Többé nem csitulhat;

egymást ismételik hullámai.

A múlt képei kövekké változnak.

Az önvád, a zagyvaság piszkai

támadnak fel, gonosz zajt hallani,

és hitele van minden gyanús foltnak.

Gyorsan változó kor

Aki túl vén, megszokott otthonában

is csak bajlódik már. Gyakran megdöbben:

mennyire erőtlen, fáradt, miközben

több éve kezelik idegbajával.

Kertje tele nyíló jázminvirággal,

ám idén valahogy lehajtott fővel

megy el mellettük, nem nézi a körben

illatozó hársfákat sem. Korábban

pedig milyen lelkesen nézegette

a megújuló természet csodáit.

Milyen hálaérzet hullámzott benne!

Töretlen volt hitében, átérezte:

az a sok szépség, bár nem tart sokáig,

mind az övé, s könnyeit törölgette.

Hacsak meg nem térünk

Hopp! Hopp! Nincs többé hal a tóban.

Hopp! Hopp! Nyakig ülünk a szószban!

Sok-sok autó áll a dugóban,

nyakig a kutyaszorítóban.

Hopp! Hopp! Felfordulunk egy szép nap.

Hopp! Hopp! Még van egynéhány évad!

Sok-sok a nyavalya, a kórság,

vissza nem adható adósság.

Hopp! Hopp! Ropjuk a haláltáncot.

Hopp! Hopp! Látjuk a haláltábort!

Sok-sok a baj és nincs esélyünk,

hacsak majd egyszer meg nem térünk.

Hopp! Hopp! Az egek magasából

értünk aggódó Lélek vádol.

Halott egek alatt

Halott egek és te pusztuló hajnal!

Kiábrándultságomban reszketek már,

annyira fáj a változtathatatlan.

A rengeteg feldúlt világa egyre

fakóbb; a korán kezdődött enyészet

telepszik rá. Ott is marad, nem újul

az erdő lelke: száraz fák és bokrok.

Egyre kopárabb a nagyszerű fű is.

A nap se jön. A táj nagy zavarában

a szél felé fordul, valami illat

után kutat, valami bíztatásra.

De csak nagy zúgás hallatszik. A rozsdás

levelek szállnak le-fel, összevissza;

mindent átitat a kimondott átok.

Hiányzol

Mint vigasztalásra vágyódó lelkek

mi már ilyenek vagyunk, boldogságom.

Egymás szívébe rejtőzködnénk, s enyhet

remélve gubbasztunk az élet-ágon.

Jó, ha bátorítsz, attól újra szebbnek

látok mindent. A valóság is álom.

Sokat köszönhetünk az égieknek:

legfőbb tanításuk szava hozzánk szól.

Ami még soha nem történt velem meg:

mindenem vérzik, annyira hiányzol.

Kérve kérlek, fogadj el testvérednek,

hadd ragyogjon mindkét szemed magától.

A legnagyobb dolgok csöndben születnek

áldott napunk éltető sugarától.

Himnusz a Halálhoz

Senki se tudja, ki is vagy? Szó nélkül,

mélyről felszálló köd. A napsugártól

haldokló látomás, érzékcsalódás.

Gyarló, földi halandó sose láthat.

Nem láthat, mert létezésed az égből

való; a csönd szülte, téli borongás.

November végi halottak közömbös

mozdulatlansága. Végbúcsúnk perce.

Olyankor ott vagy, ott ülsz velünk szemben.

Minden elsimul, új élet kezdődik,

félnünk nem kell; bár az ember tagadja,

Te adod létünk igaz sava-borsát.

Minden más tettetés, külszín, bűn és baj.

A Te órád tiszta halhatatlanság.

Isten képmása, te

Bűzlő iszap-mocsok, már az ajkunkig ér;

a rondaság ellep, nemhiába kerestük;

Ez az új helyzetünk változást nem ígér,

magunk csinálta szenny megtört foglyai lettünk.

Mindenen pusztulás, a természet halott,

az erdők csupaszak, a rétek füve fonnyadt.

És beborul az ég; egyetlen csillagot

se láthat, aki él, s nélkülözi a Holdat.

Isten képmása te, szent küldetésű ember,

mivé fajult szíved, mi hajt legbelül, és

közönyösségedben mi zajlik le fejedben?

Mert jön az örök éj; nagy fájdalmak gyötörnek,

haláltusád vívod, s nem lesz menekülés;

méltatlan sáfárja voltál az anyaföldnek.

Jól látom-e?

Mi ez a csodabogár hátul

két gömbölyded éked között?

A világ fordult ki sarkából?

Fürge farkinca költözött

mögéd. Mindkét szemem elámul:

pontosan a nyílás fölött,

a farcsonton csücsül pogányul!

Érzed-e? Van-e már közöd

hozzá, mert e különös testrész

(kis kunkori és szőrtelen)

ösztönösen fel és le csapkod?

Bevallom, kissé idegen

látvány, amint mellettem elmész,

formás farocskád furcsán tartod.

Kisstílűen

Legelső alkotásom egy döglött légy.

Nem ecsettel, nem tollal. Légycsapóval.

Számomra elfogyott a lehetőség,

hogy egyszer, valamikor megalkossam

álmom dédelgetett bronzfiguráját.

Sorsom nem engedi, hogy gyönyörködjem

egy minden izmustól eltérő másság

őspéldányában, korszakos művemben.

Kisszerűségre ítélve fröccsöntött,

ajándékra szánt dobozkákat gyártok,

szűkterű, levegőtlen műhelyemben.

Sokszor kívánom, vigye el az ördög

ezt az egészet, ahol csak por szállong,

s büdös van akár a rókaketrecben.

Május elsején

Színes léggömbök. Száz kéz eresztette

útjára őket. Boldogító látvány

volt gyermeknek, felnőttnek. Élvezhettük

gyors emelkedésüket. Szálltak. Együtt,

majd szétszórtan. Mi elhagyottan, árván

bámultunk utánuk. Kezünk lengettük.

Így búcsúztunk tőlük. Alakjuk egyre

apróbb lett. Lassan már nem követhettük

csöpp pontjaikat a nagy tiszta égen.

Ott álldogáltunk mindannyian könnyes

szemmel, csalódott arckifejezéssel,

már csak képzeletben kutattuk őket

a láthatón túl eső magasságban,

ahol a felfoghatatlan határ van.

Megfojt az öröm

Te mindig az vagy, ami mindig voltál:

felbukkanó és tovatűnő emlék,

suhanó fény az égi művész szobrán,

finom illatát hátrahagyó vendég.

Légies lény, (szabályos arc, éjszín haj,

érzéki száj, fitos orr, magas homlok)

ha megjelensz szép, formás lábaiddal,

megfojt az öröm, szinte felsikoltok.

S te rám tekintsz, mosolyogsz, úgy, mint régen,

mint már annyiszor látomásaimban

ártatlan szemeid szelídségével.

Emléked él, emléked mindig itt van

titkaim között elrejtőzve mélyen,

ameddig röpke létem el nem illan.

Mérlegen

Ebben a nagy felfordulásban

úgy elszalad ez a kis élet,

noha sok mindent megpróbáltam.

Most komoly tűnődésre késztet

az égető kérdés: mi végett

vagyok itt a földön, s halálom

után meglelem-e az édent,

őshazámat, én, a hazátlan?

Vajon mi vár rám? Milyen mércét

használ az Úr, ha tetteimnek

következményeit bírálja?

Lehetek még szemében érték,

vagy csak csúfolója a hitnek,

Szent Lelkének rossz kintornása?

Nagy a mi bűnünk

Ebben a felsikoltó jajban

ott az egész tragédiánk.

Hiábavaló viadalban

esett az ég kénköve ránk.

Nagy az én bűnöm is; engedtem,

hogy megtörténhessen. Imát

mormogtam! Jobb lett volna menten

megölni a haramiát!

Most szállunk, két fekete léggömb

a felszálló légáramlatban;

ismeretlen tájak fölött.

Ha visszanézünk, innen két föld

száguld alattunk furcsa trappban:

egyik a múlt, másik jövőnk.

Nekik már jobb

Sokan meghaltak, sokan megőrültek:

vízbe fojtották magukat, vagy bódult

fejjel az ablakpárkány szélén ültek,

s fentről nem észlelték az odatódult

tömeget, azt sem hallották, hogy zaj van.

Rövid imával épp arra készültek,

hogy ugorjanak, amikor egy lassan

közeledő tűzoltólétrát küldtek

értük, de ők akkor már eltökélten,

lélekben valahol máshol tanyáztak,

ahol nincs gond, fájdalom, ahol semmi

zavaró nem fenyeget; égi fényben

úszik minden , élesebb szemmel látnak,

s magától értetődő lett szeretni.

Nincs tovább

Kis idő még, s szinte varázsütésre

hirtelen vége lesz játékainknak.

Egymásután, mint bódult kuglibábuk

dőlünk el jobbra-balra. Soha többé

fel nem kelünk. Bénultan, földre esve

fekszünk. Nagy éj tollászkodik felettünk.

Ránk terpeszkedik. Nincs tovább. Az ősi,

kezdet előtti Nincs zuhan alá, és

abban a vég nélküli sötétségben,

kezdődik el létünk haláltusája.

Minden semmivé zsugorodik össze,

mintha egyáltalán nem is lett volna.

Csak a láthatatlan sír marad fönn, de

zárókövét nem mozdítja el senki.

Ott, ahol vagyunk

Ősködökből kihulló bolygó rémít,

pedig milyen gyönyörűséges játék

tanúja lettem. Igazi értékét

nem ismerem. Még rejtve van előttem.

Csak azt tudom: idő előtt szerettem.

Lányos arcomra felfigyelt az élet.

Azóta minden kétfelé tolódott;

igazabb lett a rettentő valóság.

Ó, csillagok roppant árnyéka, szörnyű

menekvéseim színpada, nagy éj!

Még te is felmagasztalnál, ha tudnád:

ki is vagyok? Mit jelent fokról-fokra

beleőrülni a kérdőjelekbe?

Hiszen csak a végső válasz hiányzik.

Örök szürkeség

A gyárteleptől jobbra a legelső

utcán menj be. A házak mind egyformák.

Mind szürkék, kopottak. Ami jellemző

rájuk: egész nap rossz szagukat ontják.

Itt minden percet, órát, napot, évet

bűzben tölt el, aki itt van és szennyben.

Itt nincs szünet a nyomorban. Az élet

harsány színekkel nem kezdődik reggel.

Itt a hajnal is szürke. Szürke minden.

Levegőnk is, amit belélegzünk, és

ez a szürkeségünktől való függés

már mélyen gyökerezik tudatunkban.

Ezért, ha jössz, ne csodálkozz, hogy úgy van,

ahogy mondom, és így is marad. Hidd el.

Pajzsom mögül

Éjjel nem sírok többé. Csillagoknak

gyónom meg minden titkom és remélek,

noha nem könnyű; tilos útra tértünk.

Mivel minden hazug, valószerűtlen,

s hasonlít a kényszerű vereséghez,

amikor tűz van, és a víz hiányzik,

amikor a rózsák megüszkösödnek,

én a halált akarom megbosszulni.

Ellenem a mindent eldöntő perben

a Sátánnak nincs több bizonyítéka;

most ő harap bele saját farkába.

Itt a káosz vár és tombol a bajban;

behemót talppal tapos el, ha hagyjuk.

De hátha nem? Még minden megtörténhet!

Pesti kaland

Csinos lénye felfelé ment a lépcsőn,

ringó hátsója búvó érzéseknek

adott szabad utat. Ezen a szép nőn

minden kívánatos volt. Ölre mentek

bennem a vágy és a jó modor kettős

párviadalára készülő sejtek.

Elképzeltem vörös haját, kis szeplős

arcát, ahogy önfeledten fetrengek

vele a széles ágyon; izgalmamban,

mint éhes farkasnak nyálam is csorgott.

Bevallom, már-már szégyelltem a dolgot.

„Frusztrációm elűzöm egy konyakkal”

– döntöttem, s mivel más ötletem nem volt,

elindultam; már várt rám az italbolt.

Rózsafánk

Van mit csodálnod, ha májusban, délben

megállsz a rózsafa előtt, és nézed

a kifeslő bimbókat. Lassan érted,

milyen óriási őserő fészkel

ebben a törékeny virágban. Szirmát

éppen, hogy bontogatja, de ha holnap

újra itt vagy, mindkét szemed ujjonghat

a látványtól: kitárja egész titkát.

Illatával magához vonz, megbűvöl

ez az ártatlan, hamvas szűzi tűztől

lángoló, bársonytapintású szépség.

Őt dédelgeti a napfény, a széllel

érkező eső, úgy lesz drága ékszer.

Csak a nyílt lélek tudja, milyen érték!

Sötétség

Röhögtem, miközben zokognom kellett;

így lelki bajom senkinek sem tűnt fel.

Továbbra is dagonyáztam a bűnben;

szemernyit sem változott meg a helyzet.

Többen kérdezték, mért röhögök, s durván,

szitkozódva csupasz kézzel arcomba

csaptak, ide-oda, úgy találomra;

földre zuhanva sötétség borult rám.

Leütve, elnyúltan, megszégyenülten

meddig voltam ott, senki meg nem mondja.

Arra ébredtem, egy zenélőóra

viaszfigurái forogtak körben.

A mutatók éppen éjfélt mutattak;

valahogy mégis vége lett a napnak.

Szemet-szemért

Szegény Öröm, ilyen fiatalon!

Az Ész bordái közé döfte tőrét.

Tettéért most ott áll a kínpadon;

lenyúzzuk róla szép boszorkánybőrét.

Bosszút állunk a pokolfajzaton:

egyenként tépjük ki ujjai körmét.

Jaj, iszonyú erős! Hallgatagon

nézi a halomba tornyozott rőzsét.

Tudja, ha végzünk gonosz játékunkkal,

lábai alatt gyújtjuk meg a máglyát,

s élvezzük, amint füst borít be mindent.

Aztán lobban a láng; izzó agyunkban

elemészti az áldozati bárányt,

nehogy újra félrevezessen minket.

Szodoma utolsó napja

A Földet furcsa köd fedi:

ibolyaszínű, sűrű köd.

Utolsó órája ütött,

aki most a mellét veri,

de a tilalmat megszegi,

és perverzségei dühödt

vágyát éli ki, túlfűtött

orgiában. Ó, jaj neki!

Az ég lesújt! A féktelen,

a kicsapongó a halál

fia. Mind, aki szembeszáll.

Ezt Ő akarja: Ám legyen;

az Ő rendelkezése szent!

Az utcákra senki se ment.

Tánc a szakadék felett

A kötéltáncos elképesztő tánca

a szakadék felett kihúzott, hosszú,

két oldalon megrögzített kötélen

nap-nap után megismételt, halálos

játék. Egyfelől pompás lehetőség,

hogy izgalomba, lázba hozzon minket.

Körmünket, szánkat rágjuk, s visszafojtott

lélegzettel kísérjük minden léptét,

másfelől halált megvető kockázat,

elszánt, arcátlan mélységbe tekintés,

ahová minden percben lezuhanhat,

s ha lezuhant, szép, ruganyos alakja

hajmeresztő sikoly kíséretében

lenn, az éles sziklákon semmivé lesz.

Tiltott paradicsomban

Amivel megfogtalak,

azzal fogtál meg te is engem

te kedves, buja, szűz alak.

Most ketten nyögünk egy veremben.

Megrontottál, de áldalak;

nem tiltakoztál, megtehettem,

hogy karomba ragadjalak,

és elbágyasszalak ölemben.

Vihar lett a tavaszi zsongás,

hömpölygő áradat a forrás;

a fogaid közül való.

Te és én. Perc tolul a percre;

éj örvénylik a végtelenbe,

és benne minden, ami jó.

Újjászületés

Isten lettem. Különös ifjú isten.

Bolygók szállnak köröttem, és csodálnak.

Messze-csengő hang szólít; igen, ő az:

varázstükröm. Szűz fényében időtlen

arc néz vissza rám, ahogy belenézek.

Megdöbbent, vonásaim milyen lágyak!

Gyermekéveimtől szelídültek meg;

újra közel vannak testvéreim.

Érthető lesz a csillagok beszéde:

a legrejtőzőbb titkok pattannak ki.

Szabadulásom ünnepére várva

virágszerű álmom ma csupa friss szín;

mindenkinek adok hasonmásomból,

ujjam hegyével új forrást fakasztok.

Valahol vagy

A víz kissé bizonytalan tükrében

a parton álló fák megkettőződnek.

Az alkony csöndje távozó napfényben

érkezik s az első perce az ősznek.

Itt-ott a rét még több színben virágzik,

de már rozsda ül jó néhány levélen.

Szerelmünk enyhén savanykás almáit

a legutolsó darabig letéptem.

Most csak várakozom, és tudom, érzem,

te is várakozol. Valahol vagy. Még

talán néha eszedbe jutok. Én is

így vagyok vele, ámbár többször kérdem:

mért van, hogy biztosan sírva fakadnék,

ha megérkeznél, ha itt volnál? Mégis.

Válaszúton

Ezt az éjt átálmodtad: Most az egyszer

végre megtudtad: mennyire nem érzed,

mi lesz veled? Miért szólítsz ezerszer

valakit, hogy vegye át szenvedésed.

Ne játssz! Cirkusznak hat egykedvűséged:

az asztalon ott a megtöltött fegyver.

Számodra valójában már nem rémtett,

inkább mindennek vége. Isten nem ver

bottal. Szándékát talán már megérted.

Amikor intése percei jöttek,

akkor se fordítottál hátat titkos

dolgaidnak. A láthatatlan gyilkos

miazmái most életedre törnek,

csak, hogy rájöjj, mily törékeny az élet.

Visszajött az ősz

Ilyenkor ősszel furcsa köd szitál,

rozsdaszínű levelek kavarognak.

Alamuszi csöndre fülel a táj;

valahonnan jött felhők gomolyognak,

s egyre élesebb minden, ami fáj.

Vége a könnyelmű, nyári álmoknak;

ezernyi varjú ismételi kár,

hogy nem támaszthatóak fel a holtak.

Ki törődik már a gáláns ügyekkel?

Szép kalandjainkból nem marad semmi.

Senki sem tudja, merre visz a holnap:

most mindentől visszaretten az ember;

a legszebb képeket is elfelejti,

lelke mélyén félelmei dohognak.