TAVASZVÁRÁS

Ihlet

A költő hintázik. Lába magasba
lendül. Oda-vissza. Siklik a hinta
a rózsakert fölött; pintyőkék hangja
kíséri. Mindkét térdét behajlítja.

Fékezni próbál, de felfogja, késő!
Az ihlet perce fölfelé röpíti.
Túlkerül a föld bűvkörén is, és ő
csak száll; kötelességét teljesíti.

Harsonaszó lesz, hogy felerősödve
a némaságra ítélt űrt betöltse.
Minden kolonc leszakad róla. Végleg!

Csak a gyönyör, az elszabadult lélek
ujjongása suhan vele; az élet
úgy, ahogy volt, beleveszik a ködbe.

Virradat

Hajnal van. A fény megdicsőülése
hosszú homály után. Most kiderülnek
elrejtett titkaink. Eljön a béke.
Arcvonásaink is megnemesülnek.

Múltunk nyomorúsága még felrémlik,
mert testet öltött a vérvörös alkony,
s mert együtt zokogtunk sötétedésig.
A kibírhatatlan vágy még meghajszol,

de már formálódik a szív igénye
valami másra, nemesebbre, többre,
napról-napra tisztuló gondolatra,

mélyről felszakadó, áldó szavakra,
s elkezdődik (a nap az éjt legyőzte)
a csöndben fogant hangok párbeszéde.

Az imádság

Futottál, de megbotlottál a fényben;
amikor a hajnal kigyúlt
a harmatvíztől kivirult,
illatos rét zöldjén, amikor éppen

megláttad a rikító pipacsokkal
szegélyezett búzamezőt:
a hegy lábáig terjedőt,
s akkor megálltál nehezült sarokkal;

nézted a végtelenhez tartozó,
nagy, tiszta tájat. Érezted, szabaddá
tesz lenyűgöző szépsége; kiáradt

lelkedet mintha magába fogadná
e tágas, percről-percre változó
látvány, s elmondtad reggeli imádat.

Falusi reggel

A szérűskert felől les be a nap.
A tornácon, ahol fényébe nézek,
meglebbennek a paprikafüzérek.
Ablakok tükrei csillámlanak.

Madárkáim is ide tartanak;
vidám csőrükből felcsendül az ének.
Téged dicsérnek áldott pirkadat;
a messzeségből kibomló szépséged.

Micsoda fény és felserkenő élet!
Halvány-vörösből születnek a kékek,
minden egyre vakítóbb, tágasabb.

A fák feletti felhők izzanak.
Végül elönt a sugárzuhatag.
Tüzel a táj. Magam is vele égek.

Madarak

Ha előjön a gyötrő pillanat,
s úgy érzed, legjobb volna menekülni,
annál van jobb is: hallgatagon ülni
árnyékot adó diófád alatt.

A szívfájdalom persze megmarad,
lehetetlenségnek tűnik örülni.
A rád tört bajjal nehéz megbékülni,
de elnézheted a madarakat.

A veréb ugrándozik. Látszik, boldog
ebben a verőfényes napsütésben
itt kinn a kertben. Jól mennek a dolgok

a fiókák megnőttek, és van bőven
mit enni. A feketerigó éppen
gilisztát mutogat feltartott csőrrel.

Szomjazóknak

A béke boldogságát szomjúhozzuk
életünkön át; félünk, nincs reményünk.
De egyszer, amikor felfelé nézünk,
ott találjuk, ahol mindig csalódtunk,

ahol nem volt más, csak üres ígéret
és szenvedés a többségében gondban
eltöltött évek során. Meghatottan
vesszünk tudomásul, hogy újra élet

sarjad a pusztulás után; recsegni,
ropogni kezd a törvény, mert Igazság
fakad a százszor hallott hazugságból,

és mindezért most semmit sem kell tenni.
Füleink a földre szállt Igét hallják,
a testet öltött vágy áldozatáról.

Feketefehérség

Létünk törékeny viaszfigurái
mily furcsák, milyen mesterkélten néznek!
Játékléggömb száll alá a magasból;
azt figyelik, de szemük mozdulatlan.

Körben a dolgok feketék, fehérek.
Hószínű füvek hajlanak, rohadnak.
Fekete ólomnehezékre kötve
süllyednek le a mélységbe az álmok.

Az Ősvizek se kékek. Habfehérek;
és feketék, akik pipacsra vágynak.
Fehér mécseseik mind kialusznak.

Fekete négyszög templomuk ikonja.
Ezért hallgatnak. Könnyű kitalálni,
mire gondolnak, miről nem beszélnek.

Álmainkról

Álmodni akarunk? Álmodjunk gyorsan!
Túlcsorduló gyönyörről, anyamellről.
Finom kéz ringasson, és altatódal
csitítsa bennünk a rossz emlékekből

visszamaradt hosszú zokogást! Újra
legyen hallható a megértés hangja!
Valaki szánjon, irgalmazzon; súgja
fülünkbe bíztató szavát, és tudja

mire volna szükségünk! Cirógasson!
Fújja meg ételünk! Ha szomjazunk, friss
vízzel kínáljon, bölcs tanácsot adjon!

Legyen igazi szülőnk, példaképünk,
aki megvéd, akihez bújhatunk is,
akit mindig érdekel, hogyan élünk!

A vízi tündér

A holdfényben húz, vonz gyönyörűséged.
Ezüstszálú hálódban foglyul ejtesz;
hínárok közé, kagylóágyra fektetsz.
Merész ajakkal csókolgatsz, én téged;

úgy zuhanunk álomba mind a ketten.
Álmunk elvisz víz-kastélyod kertjébe,
ahol a kristálytiszta világ mélye
sarjadó szerelmünk jelképe, testem

buborékokból hímzett sírkamrája,
ahol létünk éteri valósága
boldog virágoktól, halaktól ékes.

Ott lebegsz közöttük; uszonyod fényes
pikkelyein a holdvilág szikrázik.
Nézlek, csodállak hajnalhasadtáig.

Letörlöm könnyeim

Árnyékaim ismét feltornyozódnak;
ott fönn, ismerkedem a végtelennel.
Különös élmény; gyöngéd kezek óvnak,
nehogy lezuhanjak. Innen, kietlen

a táj. Csupán nagy vörös foltot látok
szürke háttérben, mintha rontás volna
rajtam, létemet keresztező átok,
és lelkem légüres térben bolyongna.

Lassan mégis értelme lesz a Szónak.
A rend helyreáll; félreértett hangok
bátorítóan csengenek. A holnap

világa kinyílik, sorsom kibomlik
zártságából, bíztató igét hallok,
s a köd, a szörnyű köd végleg eloszlik.