2012. március 31., szombat

AZ IDŐ MOST


Kérdéseink

Az iszony árkádsorában, az árnyak
oszlopai között bolyongunk. Egyre
hangosabb lépteink tompa visszhangja
verődik fel a döbbenetes csöndben.

Távolban villám fénye világítja
be az eget. A széttördelt világból
lassan kirajzolódik az Egész,
a rejtőzködő titkok középpontja.

A börtönök leomlanak. Jövendőnk
zártnak hitt kapuin át előjönnek
kérdéseink. Nem várnak válaszokra.

Méltóságteljesen összefonódnak.
Száz év egy perc. Most ne igen akarjunk.
Inkább öleljük meg egymást, s zokogjunk!


Az idő most

Kijózanodik a tér, és
minden szóból egy-egy csillag
ragyog fel a lélek tükrén
fenn a szép mellett a jónál.

Valami más is történik.
A Mindenségből egyetlen
közös gondolat lesz, s érte
már nem kell fáradni többé.

Aki volt, most újra éled.
Aki tévedett, belátja.
Akinek többje van, szétoszt.

Piros tűz terjed: a játék.
Az idő most s mindörökre
elviselhetőbbre fordul.


Elátkozott jövőnk

A csöndességek és világterek,
belénk-fagyott szó, halott emberek,
kialvó szem, süket, távoli táj.
Hamis varázslataink kínja fáj.

Ti arctalanok, ne lázadjatok!
Hűlő porotokban hamvadjatok!
Minden, ami szép volt, koromba fúlt;
közös gödröt ásott nekünk a múlt.

Saját múltunk: a felelőtlen két-
ezer esztendő. Jövőnk volt a tét.
Elátkozott jövőnk. Mi megmaradt,

torkunkra forrt; az agyunk megdagadt.
Halálunk abból adódik: az Ész
nem más, mint elhalványodó penész.


Valami dereng már

Istennek oszlop-nagy lába között
a napsugáron majom ül keresztben.
Többé már nem állat, de még nem ember.
Párját hívta, vadul üvöltözött.

Értelem még nem szállt le homlokára.
Nincsenek világosság jelei
szemeiben sem, de már felszedi
a maradék gyümölcsöt és elássa.

Ott a fényben teste szőre világít.
Hátra fordulva nyúlt árnyékát nézi
s a talált köveket, az egybe hordott

földkupacot, amit a hőség szárít.
Rajta madárfej, halgerinc, egy combcsont:
a vidék különös csecsebecséi.


Nem kétséges

Az ifjúság sötét tenyészbikája
nem csak az erőt, a könyörtelenség
kibírhatatlan percét is szeretné
magáévá tenni. A szajha önkényt.

Dugig zabálna minden földi jóból,
nem bánná, ha a világ kigyulladna.
Basáskodás, rémuralom, jogtiprás
szentháromsága lett az eszményképe.

Most szimatol. Fujtató orrlyukából
lángot lövell, halálra keres minket.
Engem is, a kis, aszott hangyatestűt.

Belátom, sorsom megpecsételődött!
Osztok, szorzok: tudom a végeredményt;
az előjelekből minden világos.


Érzékenység

Engem, ha szád illetlenül gyaláz,
szomorúság fog el, s visszahúzódom
vackomba. Ott ücsörgök némán, ódon,
faragott székemen. Ott megtalálsz.

Persze makacs vagy. Tudom, nem egykönnyen
követsz meg, a dolog hiába fáj
neked is. Szótlanul hallgatsz. Talán,
ha felfedeznéd kibuggyanó könnyem,

akkor meghatódnál, ölembe ülnél,
átkarolnál a nyakamnál, s először
csak annyit mondanál: „Miért veszekszünk?”

S ez elég volna. Csodatevő tündér
szólna belőled; a nem-várt örömtől,
mind a ketten megbánnánk, amit tettünk.


Pusztulásunk

Függetlenül a gyors haláltól,
a lét tikkasztó lángja perzsel.
Viaskodunk a szerelemmel;
forró szél fúj minden irányból.

Tükrök villognak. – Sebzett szánkból
vér szivárog, és halk igennel
válaszolunk, pedig már nem kell
félnünk, hogy önarcképünk ránk szól.

Minden összetört. Kupacokban
állnak a szenvedés utáni
szertedobált halotti maszkok.

Számolgatjuk. Túlzottan sok van
belőlük. Semmiség belátni:
mért születnek a szörnyű hangok?


Kint a kertben

Fáradt tüdőnkre ráguggol a rozsda.
Belénk szakad a szó. Hűs van. Az ég kék
visszfényét a lombon bearanyozza
a múló nyár. Egyszer csak mintha félnénk

valamitől, (magunk se tudjuk, honnan
bukkant elő), megejt a fojtó érzés.
Néhány száraz fű nő ki alattomban
a tiszta kertben a többi közé, és

nem értjük: mért fogy a madár az égről?
Mért lángol annyira a csipke bokra,
és hajnalaink miért fehérednek?

Sápadt lesz minden s nincs új hír a szépről.
Nem igen gondolunk a csillagokra;
buzgó kezeink szőlőfürtöt szednek.


Az új világ érkezése

Ha egyszer a titkot kikutathatnád,
rögtön újabb titok lépne helyébe,
hogy megmaradjon felsőbbrendűsége,
és meg ne fejtsed, akárhogy akarnád.

Inkább forgasd ki a világ négy sarkát,
hogy a dolgok köd-sűrű szövevénye
kitisztulhasson, és az örök béke
jöhessen el, ahol angyalok tartják

kezükben a törvényt, ahol magától
minden megváltozik, hiszen az ember
egymás testvére, ahol az igazság

közös kincs és a közös múlt nem vádol;
a fénybe ért lét fénylik és ezerszer
tündöklőbb, mint fenn a kéklő magasság.


A Déli-sark felé

Hahó, hahó, hahó!
Fussatok, szánjaim!
Ez most nekem való;
kinőnek szárnyaim.

Magához vonz az ég;
a hűséges kutyák
mennek tovább. Elég
fentről nógatni. Tág

tér karja vár, öröm
csattan ki arcomon.
Vágyaim üldözöm,

űrben kalandozom.
Túl a csillagokon
egy nyájas hang köszön.


Mit tegyen?

Mint a villám, fény fut át a világon.
Megrázkódik. Ősrégi babonákon
fölserdült lelke a porba lesújtva.
Fejét lehajtva vár; nem igen tudja:

hová legyen? Mit tegyen? Merre menjen?
Ösztöne súgja: vétket követett el.
A kert sötét lesz; kezében az alma
összetöpped. Belső zaj riadalma

tölti el. Tétován az asszonyt kérdi:
mi lesz velük? Mindkettőjüket félti.
Miért tették? Éva boldog, sugárzik,

hónál fehérebb két melle világít.
Mosolyog. Most még pirosabb az ajka.
„Mitől félsz?” – suttog. Optimista-fajta!


Barátaimmal

Végünket járjuk, vén műkedvelők.
Lassú szívünk tegnaptól a halálé.
Ülünk. Szánkon megszáradt csokoládé.
Lepke-nőcskéink mind hűtlenkedők.

Kikoptak életünkből. Csak újságból
ismerjük őket. Alacsony a láz.
Megdermedünk. A folytonos magánytól
emésztődünk. Köszvényünk megaláz.

Bár öt érzékkel áldott meg a sors,
mára csak bőrünk érzi: mily hideg
éjszaka lesz. Az ősz erőszakos

szelei jönnek. Sárga lomb zizeg.
Széplelkek leszünk. Eltűnünk mindhárman;
észre se veszik a felfordulásban.


Nem várt látogatónk

Kedvenc fotelembe püspökünk ült be.
Süvege, botja előtte a földön.
Borral kínálom. Épp poharát töltöm,
amikor Ő is belép és a füstje.

„Szomjas vagyok!” – szól, s anélkül, hogy várna,
kiragadja az üveget kezemből,
és tölt magának. Rákszín arccal hörpöl.
Úgy látszik, ezért jött Pannóniába.

Pompás a kedve. Vigyorog. Dicséri
borom, ízleli, szürcsöli, harapja.
Nyelvével csettint, szája szélét nyalja,

aztán elképedt püspökünkhöz fordul,
s egy röpke kérdést tesz fel neki tótul:
„Mit gondol, mikor jön el a Mennybéli?”


Bukás és végzet

Szökni akartunk; végül itt rekedtünk.
A borzalom már bekerített minket.
A halálmadár lecsap, ránk telepszik;
roppant csőrét fehér nyakunkba fúrja.

Kivégzésünk nem tart sokáig. Halvány,
vértelen testünket bebalzsamozza.
Nagy gyertyákat gyújt. Egyetlen lélek sincs
körülöttünk. Csak a fekete égbolt

s a csillagok látják ravatalunkat.
A bukás okozta fájdalmunk múló;
a sír ölében oszlik, semmivé lesz.

Ami gyötrő: most, ahol vagyunk, nincs fény.
A szörnyűséges árnyak országában
alvilági szabályok uralkodnak.


Fordulópont után

Arcán tiszta megértés volt, sőt részvét!
Bátorított. Alig vártuk, hogy szóljon:
titokzatos hangja visszhangzott bennünk;
és sütkéreztünk kedves mosolyában.

Ez a múlt. Ma minden a fordítottja!
Szánk szépelgései hidegen hagyják.
Suttyomban bámuljuk (azt nem tilthatja!),
persze óvatosan. Főleg olyankor,

ha kellő távolságban vagyunk tőle.
Utálja, ha szemeink abajgatják,
semmi szüksége sincs rá, hogy bókoljunk.

De mi várunk. Konok, kutya hűséggel.
Amíg a Hűség is ellenünk támad.
Férfiak vagyunk? Nem, az Ő cselédje.


Sose késő hősiesség

Életkorommal ne törődjetek.
Az egyiptomi mértéket vett rólam;
lassan elkezdi piramisomat.
Boldog. Gyönyörködteti emberarcom.

A szerecsennő is előkerül.
Fontos szerepe van, de más a dolga:
fülében roppant aranykarikák;
tiszteletemre ütemesen rázza.

Szépségszomjam teljesen kielégül;
nem látok rémet, szörnyet, tébolyultat.
Nem fogyok el öröm utáni vágytól.

Felsuhanok az éjsötét magasba;
Isten háta mögötti csillagokról
csenem le a fényt, hogy valamit lássunk.


Még néhány év

Az életösztön százszorta erősebb
minden másnál. Ha a veszély növekszik,
természetesen eltökélt leszek.

Ma még sajnálom a beteg világot;
bánkódom, anélkül, hogy segíthetnék.
Néhány év s mozdulatlanná mered.

Rút arcú nők jövendölnek. Szegényes
köntösében az alkalmi varázsló
is előcsoszog; motyogva kifejti
nézetét a közelgő időszakról.

Én dúdolok az árnyékos sarokban.
Fekete kámzsám eltakarja arcom.
Nem akarom láttatni szenvedésem,
se a karikákat szemem körül.


Átváltozásom

Fantáziám frissen festett festményén
páva vagyok kis lucernamezőben.
Farktollamon a túlvilág kék fénye.
A nap kialudt, de minden kitágult;

a tér hatalmas és egyre növekszik.
Felködlik az álomszép végtelenség;
újra tiszta és szabad merek lenni!
Megváltozom. Aki ismert, meghökken.

Lassan az álarc is leválik rólam.
Újra ember leszek; érzékfölötti
varázslatok nem uralkodnak rajtam.

Évszázados jelekből szőtt valóság
forr jövővé bennem; mától mindenki
szavaim harangjátékára hallgat.


Itt a tavasz!

Ezer fanfár hangjára
kezdődik a tavasz.
Győzelmünk nemsokára
véglegesen igaz!

Az öröm piacára
tódul a nép. Csak az
van itt, akit a lárma
nem zavar. Sok pimasz

pisszegő közül senki
se jön. Ők otthon írják
fagyos ódáikat.

Szabad boldognak lenni!
A levegő is tisztább,
és jó a hangulat.


Életuntak

Könnyű belátni, kiábrándultságunk
eszi legjobban lelkünket; azóta
egyre fáradtabban egyedül ropjuk
magányos táncunk. Nem választunk senkit.

A nők kacsintanak, mi blazírt arccal
keringünk, forgunk; nem nézünk semerre.
Becsukott szemmel, kissé szédelegve
dúdolgatunk. Dalocskánk ritmusára

emelgetjük magasba lábainkat.
Fentről, a karzatról pufók közönség
tapsol, pisszeg, de nem látjuk, nem nézünk

se előre, se oldalra, se hátra.
Néha megbotlunk, egymáshoz lökődünk,
ám nem is vesszük észre. Tovalejtünk.


A Táltos érkezése

Fehér Mammutcsont világít az éjben.
Maradj velünk! Nézzünk a Teliholdra!
Dínomdánom volt, most a húst böfögjük
fel boldogan; egyebet nem kell tennünk.

Megjöttél. Ez a fő! Te, Erős Táltos.
Asszonyaink bámulják koronádat.
Mi, faragatlanok, felhőkben úszunk
az örömtől, hogy megtiszteltél minket.

Bámulattal hallottunk hőstettedről:
pokol mélyére küldted a Boszorkányt!
Fenyegetően üvöltött, de lándzsád

odaszegezte a totemoszlophoz.
Azóta elmúlt fejünk felől átka;
egész törzsünk készül a Haláltáncra.


Ahová az árnyak

Odaszállunk, ahová csak az árnyak
kerülhetnek, amikor minden emlék
feloldódik bennük, s halvány, tengerkék
üledék marad vissza: kihűlt lázak

végterméke, elfeledett időkből
származó édes érzések szilánkja,
apró kristályok, porig égett szálfa
a szent tölgyeiről híres erdőből.

Odaszállunk s ott maradunk örökre.
Nincs visszaút. Utolsó repülésünk
befejeződik. Véget ér a mozgás.

Szárnyunk letesszük. Leülünk a földre.
Egymással szembe. A mi küldetésünk
csak ennyi. A két szó: kötés és oldás.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése