NAPSUGÁRRA ÁHÍTOZVA

Tavaszi szél

Kifoltosodik már a tél;
itt-ott már túl sok is a barna.
Hava, ha tudna, se akarna
maradni. A tavaszi szél

zúg a kertek alatt. Sietve
jött, szinte észrevétlenül,
a tér fehérségén elül,
majd felszökik a fellegekbe.

Süpped a hétszámra-nőtt egység.
Ez a váratlan elevenség
ország-nagy erejét veszi.

Még néhány nap, és madárdallal,
erősödő, szikrázó nappal
véglegesen eltűnteti.

Advent

Ha boldoggá tesz álmodni a Csöndről,
most, a hallhatatlanság küszöbén,
a nemes dolgok bársony-ünnepén
virágözönben szólhatsz az időről,

hogy valahol az égből kiszakadva
megkésett magzat jöhessen elő,
s az irgalmatlan Ingerelhető
fejét taposva új hős keljen harcra,

a feszületet körbefutó rózsa
titkát zsoltárok zúgják szét a szélnek,
s kibogozódjék a megoldhatatlan.

Szívünket akkor az Ő szíve óvja,
akit csak az ért, aki messzeségek
suttogására figyel szakadatlan.

Már évek óta

Rumot használok szíverősítőnek,
s ahelyett, hogy elképzelt világokba
kívánkoznék, jól elszakállasodva
talicskát tolva járom be a földet.

Nyomomban egyre nagyobb csorda csörtet;
járásomon röhögve, tanakodva:
vajon meddig megyek, és mi a föltett
szándékom ezzel a furcsa, tébolyba

torkolló szüntelen masírozással?
Ennyire az ember nem lehet őrült!

Rosszmájú, gúnyos rám mutogatással

évek óta ezt kérdezi magától
a velem tartó és az összecsődült,
de én csak megyek; csalogat a távol.

Jómódban élünk

Az Istentől azt várom, hogy szeressen.
Csak úgy, ahogy én szeretem Őt. Könnyed,
boldog érzéssel, mint az anyaföldet.
Viszonyunk legyen jó, feszélyezetlen.

Ismerjük egymást. Tudjam, mit jelent, ha
kisüt a nap, s egyre hosszabb az árnyék,
ha ismét bő termést hoz az eperfa,
s madárfüttyel telítődik a tájék.

Az Úr nagy rendező. Ott áll titokban
a dolgok s a történések mögött, és
áldott törődése nyomán jómódban

élhetünk itt búzánk, napraforgóink,
salátáink között. Lesz sok gyümölcs és
dinnye? A szélben diófánk rábólint.

Nagyapa ismét nálunk

Álmomból kilépve, mint kisfiúcska
önfeledten hintalovon hintáznék
a bőrkarosszék előtt, ahol újra
nagyapám ülne. Csomagban ajándék

volna kezében, s incselkedve nézne
felém, mint régen, amikor hozzánk jött.

Anyám is ott volna; s mert megígérte
kibonthatom a fura dobozkát. Több

papírréteget kell leszednem, körmöm
dolgozik, türelmetlenségem egyre
nagyobb, reszkető kezekkel tépem szét

a legutolsó papírt is. Nevetség,
de új becsomagolt doboz van benne!
Az egész cirkuszt kezdhetem elölről.

Szépségek vetélkedése

Talán a pipacsok vöröse tetszik
a legjobban a kora nyári kertben,
s kapunk előtt a sorban álló rózsák.
Nem, mégis csak az almafát találom

a legimpozánsabbnak, ha jól metszik,
ideális faalakja van. Szebben
csak a fenyőfa néz ki, de gonoszság
ilyet mondani, hiszen az akácon

bár elvirágzott, fürge méhek dongnak
képzeletemben, s a barackfa ága
is tele van még rózsaszín szirmával.

Sőt, ha pártatlan vagyok, utolsónak
nem mondható a pitypang sem, s a mályva?

s mi legyen az illatos orgonával?...

Ez a szerelmünk

A leheletnél könnyedébb
és a virágnál is halandóbb
lett már szerelmünk. Csak a csók
nyoma maradt. (Mire elég?)

Jaj, könnyelmű mesebeszéd,
hogy az egymás karjában alvók
hűsége örök, mert kitartók.
Édes, nézd, mily csorba cserép

lett az egész! A teli korsó
ezer diribdarabra hullt.
Kis kezedben szorongatod,

miközben számtalan, csapongó
képmozaikban kavarog
titkaid legmélyén a múlt.

Ha eltűnődsz

Ha megloptak, biztos te is
megloptál másokat,
csak nem tudod kit és mikor.
Kutasd át múltadat!

Bár a látszólagos Szigor
szíved húsába mar,
s mert szenved minden sejted is,
nem találod hamar,

lelked kulcsát a tisztulás,
a bűnbánat felé,
de ha eltűnődsz, feldereng

valami régi rossz. A csend
mélyéből, újra él
a legelső csillaghullás.

Olyankor

Öles plakáton hirdetem:
”Te vagy a legdrágább, a legjobb!”
E tiszta tényt, ha néha elfog
téged-szült kényszerképzetem.

A lét kusza dallama cseng-bong
bennem, de olykor hirtelen
ráeszmélek: ki vagy nekem.
Olyankor közel jön az égbolt.

A tér kitisztul és kitágul,
magasztalásunk titka, fényes
óránk végszava csendül, szárnyal

vigaszul és bizonyosságul.
Szebben, mint a legszebb madárdal!
A szó, az a kölcsönös „édes”.

Megbékélés előtt

Már egyetlen fül is elég,
és itt a fény, a világosság;
misztikus, megváltó igék
a lelket hó-tisztára mossák.

Megfogadom intelmeid,
úgy próbálok elérni hozzád.
Kölcsön kérem szép szemeid;
nyugodtságukkal bámulok rád.

Minden fölösleges futást
megfontol már az ész. A kormányt
eldobtam és minden tudást.

A szívem új utak nem vonzzák;
nyílt sebére a gyógyulást
csodatevő madarak hozzák.

Álomutazás

Mintha minden héten újabb
bolondság érne, kinyúlnak
izmaim, s a végtelenbe
repülök súlytalan lepke

szárnyakon. Felfelé húznak
álmaim: a kék egekbe.
Először csak gerlék búgnak
körülöttem, majd kerengve

zsákmányt kereső sasok.
De én átjutok közöttük,
és baj nélkül haladok

egyre gyorsabban s messzebbre,
ahol csak kis gömb a földünk,
a téren túl, napközelbe.

Futó eső után

A megkönnyebbült fellegek mögül
kibukkanó nap mindent újra fénybe
borít. Kékség költözik fel az égre.
A táj a lehullt esőnek örül.

Amerre a szem lát, köröskörül
pipacsok égnek a zöldben, és végre
megint vidám madártorkok zenéje
tölti be a teret. Rigócska ül

a lucfenyő legtetején trillázva.
Ezer hang közül is meghallja párja,
és valahol már közelebb röpül.

A nyár tüzel. A rózsafák közül
múló szépségét hagyva örökül,
a leggyönyörűbb szirmait kitárja.

Platón barlangjában

A költött valóságban időtlenség
nem létezik, hiszen, ha jól megnézzük,
mindnyájan csak vélt világunkban élünk,
ahol nem létezik isteni Egység.

A múlttal foglalkozunk s a jövővel.
Jelenünk elsikkad; a percre várunk,
hátha ölünkbe hullik boldogságunk,
miközben létünk minden, csak öröm nem.

A Teremtés tengernyi ajándékát
nem élvezzük magunkban, körülöttünk.
Egy barlangban hátat fordítva látjuk

valóságunk helyett, annak árnyékát
a barlang falán. Gondoktól gyötrődünk,
megöregszünk, s még semmit se csodáltunk.

Pranayama

Húsból, vérből vagyok, nem kőből.
S ti? Mindnyájan testvéreim!
Együtt veszünk gyönyörrel, ím
ugyanabból az őserőből.

Áldott körforgás; belénk-oltott
vággyal egymásnak adjuk át
a kezdet kezdetén kiosztott
életadó energiát.

Ott van a napfényben, a vízben,
életünkben is, átitat,
hogy élhessünk és közelünkben

minden teremtményre kihat.
Ő a teremtő Ige mása;
világegyetemünk mozgása.

  

Magamba mélyedten

Mintha nem is én volnék, aki voltam.
Mintha álom volna, ami valóság
volt; emlékek sora, a jóban, rosszban
fogamzott, ám letisztult zavarosság.

Mintha csak minden kitalálás volna.
Mese, vízözön előtti világban.
Karosszékben ülve, végiggondolva
mosolygok rajta. Öniróniával

tekintek rá, és minden értelmetlent
kizárok belőle. Csak ami tiszta,
az marad meg. A múlt ködébe dermedt

fájdalmat, panaszt nem idézem vissza.
Semmi olyat, amitől szívem szenved.
Hadd legyen örömöm ajtaja nyitva.

Minden új percben

Száz éve élek álomtalanul.
Egyre jobban érdekel az imádság.
Az ember minden új percben tanul,
minden új szóban az élet kiált rád.

Időben járva és térben haladva
egyre világosul a lét jele,
pedig, de zavaró a rossz alakja,
de nagyhangú az ördög éneke!

Ellesni az Úr ősi mesterségét,
eltévedni benne, és talán végleg
kikalapálni fajunk mintaképét,

mily szent öröm s mennyire közös érdek.
De kit ösztönöz ez a végső érték,
kik mondhatják el, hogy Általa élnek?

A túl késő előtt

Kijózanodás után kéz a kézben
mindnyájan ott állunk a senki földjén
új virágzás és tündöklő öröklét
beígért mézesmadzagában bízva,

de csodaparkunk már egyszemű szobrok
panteonja, fájdalmak iskolája.
Pazarló énünk legújabb csírái
mindent elérnek, mindent közrefognak.

Nincs üdvözlet a kéklő óceántól,
egyre élesebb kések darabolnak;
mielőtt jobbak lennénk, szertehullunk.

Pedig mennyire közös volt a vágyunk:
együtt álmodni meg a születendőt,
s a négy égtájat egymásba kötözni.

Pusztulunk

Nem csak közömbösség műve,
hogy megmérgezett a Föld;
gyilkos vágyunk szennye-bűne
minden tiszta űrt betölt.

Mocskos lé az óceánok
partjain, szép erdeink
korhadnak, üde források
kiapadnak, ízeit

veszti a gyümölcs, száz féreg
falja húsát s agyvelőnk.
A ránk bízott örökséget

gátlástalan kapzsiságunk
teszi tönkre, s nincs erőnk
megtérni… Ó jaj, így állunk!

Csak én

Az ablak tükörfénye átcikázott
két pupillámon. Megvilágosodtam.
Ez ilyen egyszerű? Vagy délibábot
kergetek a második gyermekkorban?

Ki dönti el? Te, aki unott képpel
a szemedbe sütő naptól hunyorgatsz
a velem szemközti padon, és éppen,
az egyre zöldebb tájba beleolvadsz?

Nem! Én. Egyedül én. Örvendezhetnék,
hogy még milyen nagy szomjúságot érzek.
Még mindig. Látni, tudni. Tempós évek

titkait megfejteni, de sok emlék
tolul fel fájdalmasan. Inkább halkan
eltűnök egy aprócska mozdulattal.

Lucifer

Ha még lehetne, visszamennék
egy-két fényévet életemben;
néhány másodpercre, csak lássam:
ki voltam, akkor ott a kezdet

kezdetén félisten szerepben
az angyalok között erőtől
duzzadva, lázadásra készen.
Ott, igen ott öklömmel újra

összetörném a smaragd-táblát,
a tagadást megtiltó törvényt,
s erélyesebben követelném:

attól az első pillanattól
kezdve hadd élhessen az ember,
szenvedés nélküli örömben!

Sorban állás

A torzszülöttek ünnepén
magam is ott állok a sorban.
Kezünkben egy-egy sütemény
s marék cseresznye. Lógó orral

és kissé érthetetlenül
bámulunk, ahelyett, hogy ennénk.
Szemünkben pár kérdőjel ül:
hová lettek a régi eszmék?

Hol van a megszokott dalárda,
az ismert hejehuja dal?
Hol kóborol ősi hitünk?

Miért van, hogy itt sorban állva
szánk meglazult fogaival
már majszolgatni sem merünk?

Csalódottan

Az ész telhetetlen lárvái lassan
kikezdik ítélőképességünket.
Mindent másképpen látunk: pirkadatban
az elmúlt éj homályát; fel-feltűnnek

leépültségünk jelei, arcunkra
kiül a visszafordíthatatlan bú.
Ülünk. A megszokott témán vajúdva
morfondírozunk; minden oly egyhangú,

annyira valószerűtlen. Már semmi
se történik velünk; rossz hangulatban
telepszik ránk lelkünk békétlensége.

Jaj, ne sivár létünk legyen a mérce!
Legyen tavaszi szél a téli fagyban,
hátha egyszer még merünk reménykedni.

Aranykor kezdete

Legyen ez a nap szent, mert az igazság
végre felmagasztosulhat! A bölcsek
tanácsa veheti át a hatalmat.

Az értelem szava szól, a nyílt vadság
barlangjába húzódik. Hegyek-völgyek
zavaró hullámai lehiggadnak.

A harcosok eldobálják a fegyvert,
akik egymást gyűlölték, megbékélnek.
Nem látsz habzó-szájú fiatalembert,
többé nem forralnak bosszút a vének.

Béke honol. Végre a boldog évek
sora kezdődik, élvezzük a rendet;
valaki valakit épp arra kér meg,
műveljék együtt a gyümölcsös kertet.

A kezelés tovább tart

Nappal képtelen voltam álmodozni.
Gyógyító mondanivalóm elsikkadt,
nem csitíthattam szörnyű jajainkat,
dibdáb ügyekkel kellett foglalkozni:

kis félelmeket egymásba csomózni
és maguktól is növő árnyainkat.
Ujjal mutattak rám – „ha-ha, a hibbant!”
Hitványságuk nem tudnám viszonozni.

Hajnal se volt s már esteledni kezdett;
tudatom eszeveszett rohamában
úgy éreztem nehéz lesz elviselni

a dolgokat. Nagyon komoly a helyzet:
hiába szeretném elhagyni ágyam,
a Mindenséget nem jó célba venni!

Minden javunkra van

A fel nem ismert szükségszerűségre
azt mondjuk véletlen, mert nem is sejtjük,
minden történés értünk van, hogy végre
egyszer, ha sikerül elcsendesednünk,

rájöjjünk, létünk nagy tanítómester.
Minden, amit átélünk, a javunkat
szolgálja. Nincs jó és nincs rossz. Az ember
látja a dolgokat jónak és rossznak,

mert megtanult különbségeket tenni.
Így születik a végtelen, a semmi.
Szeretetünk, gyűlöletünk. Az élet

azonban zajlik, hullámzik magától,
a fény szétválasztódik a homálytól,
mind természetesek az ellentétek.

Mit tehetnénk?

Az éberség, amiről én beszélek,
csak kevés emberben lakik.
Ők a lélekben igazán szegények.
Nekik valóban meg is adatik,

hogy lássanak. Igaz nem tükörképek
eszményeit, hanem a köznapibb
világot, ahol a nincstelenségek
nagy álmatlansága uralkodik.

Ahol soha sincs kenyér, s mindhiába
akar az ember, nem tud menekülni,
mert életereje nem tart sokáig.

Csak fekszik; lassan elfelejt felülni.
Sorsa többé nem jut el tudatába;
csak a láthatatlan arc lakomázik.

Telepátia

Kéklő egünkön a nappali hold
kézbe fogható, kicsiny ostya.
A trágyadombon a kakas rikolt;
épp reggeli imáját mondja.

Asztalomon bor, barna rozskenyér.
A pohár incselkedve villan.
Te, kinek éjjel nem jutott fedél,
vajon hol járkálsz kínjaidban?

Ha itt lennél, megosztozhatnánk
darabka kenyerem és korty borom,
de ilyenkor, most a tavasznyíláskor

jó a kedved. Léted mulatság!
Persze én se szomorkodom.
Egyszer majd többet is tudunk egymásról.

Holdfény

Hallatlan holdvilág van.
Különös áhítattal
találkozom magammal
kicsiny padlásszobámban.

A fény egyre csodásabb,
lelkem egyre nyitottabb.
Jámbor gondolatoknak
szent hullámzása árad.

Ami bennem történik,
több mint százezer évig
alkotott öröm-óda.

Ülve a holdsugárban,
erre a percre vártam
világra-jöttöm óta.

Csillagnézés közben

Időnként, ha fenn milliónyi csillag
szépsége csillog, magányod is enyhébb.
Távoli fényükkel elűzik estéd
nyomottságát, és vendégségbe hívnak.

Oda, magukhoz. Fantáziádban már
indulsz is, repülsz hetedhét határon
túl, ahol mindent áthidaló álom
követ, ahol az örök vágyat halvány

ködök burkolják be, s gyöngéden védik
minden silánytól, minden durvaságtól,
ahol nyugalom s belső csönd békéje

uralkodik, ahová a lét mérge
már nem jut el, ahol az éjszakából
csak a szépség marad, s lelked megértik.

Új lét peremén

Még egy nagy éj, s már nem leszek.
Testem majd szétrágja a rozsda,
s kárörvendő homály pereg
forma-nélküli alakomra.

Legbensőmből zúgva-zokogva
zaklatott ős-folyam ered;
a halhatatlanságba hullva.
Hullámaival küzdhetek!

Megbocsátó, tenyér-meleg
jóságod nincs, s nincs, ahogy szokta
nyílt, ártatlan tekinteted.

Minden, mi lassan közeleg,
már nélküled jön közelebb:
az Öröklét illúziója.