SÉTA KÖZBEN

Befalazva

Négyszögben felhúzott, sima falak
ajtó és ablak nélkül körülöttem.
Idekerültem sorsomtól űzötten;
bilincsbe-vert fogolyként tartanak.

Nappalom, éjem egyforma, időtlen;
komor unalom kősúlya szakadt
rám, érzékeimből már nem maradt
semmi; ülök szótlanul, szélütötten.

Csak azt tudom, hogy amikor mögöttem
befalazták a kegyetlen falat
félelmemben őrültként üvöltöttem,

csomókban tépdestem ki hajamat;
de azóta lehiggadtam a csöndben,
s megbékültem, hiszen elmém szabad.

Kötetlenség

Lelkünk, ha megszabadulhat a testtől,
tükörsima vizek fölött lebeg.
Nem törődik vele, hogy szürke lett
körötte minden. A volt emlékekről

nincs tudomása, nem kell visszatérni
a múltba. Nincs múlt. Se jövő. Csak szárnyal
az ismeretlenség felé magában.
Száll, száll. Soha többé nem kell átélni

az utolsó kockáig léte filmjét.
Egy dolga van, hogy messze jusson innét!
Messzebbre, mint az elképzelhetetlen

nagy messzeség, ahol a vég kezdődik,
és többé semmi meg nem ismétlődik;
nincs értelmes és nincsen értelmetlen.

Korunk

Ezen a csúnya csámcsogáson
nincs közös kivetnivaló.
Kit érdekel, ha fogy a jó?
A közömbösség karja átfon.

Talán azért olyan fakó
arcszínünk s a levél a fákon.
A száj csöndes, nem mondja vádlón:
”elég!” Belebénul a szó.

Kétfajta lét van: az önérdek
pöffeszkedő porcukor-pokla;
a mosollyá szépülő szörnyű,

és a nyomor, ahol temérdek
senki között állva, guggolva
tapasztalod: meghalni könnyű.

Szól a dob

E föld fejedelme elégült szívvel
veri dobját. Több milliárd rabszolga
táncol; a nagy démoni táncot ropja
patkány-szín arccal, görbülő gerinccel.

Még egy se tudja, hogy e táncnak nincsen
vége. Ugrálnak, egyre magasabbra,
egyre vadabban pörögnek a dobra;
nehéz fejük előre, hátra billen.

Némely a szilajságtól kimerülten
megbotlik, s mert a lépést is elvéti,
a lábak közé zuhan a porfüstben.

Ám a többit, mintha semmi se történt
volna, (mint valami otromba őslényt)
a dob, a dob, a szörnyű dob vezérli.

Találkozás az Igazsággal

A látás nyomán látomás jön létre;
amit megláttál, egy életre szól.
Az óra hangja, a lét szenvedélye
lényed rejtőző zugába hatol.

Odaérkezel a legtisztább mélybe,
ahol az Angyal vár és szavatol
érte, hogy kérdésed (rég benned égve)
eljusson a Bölcshöz, s ő válaszol.

Akkor áthat az aranykor igéje;
véreddé válik, enyhít szomjadon,
támaszod lesz s vágyaid menedéke.

Ha majd azon a bizonyos napon
megállsz; misztikusan, hallgatagon,
válladra száll a nyugalom, a béke.

Nagypéntek

Feje fölött gúnymondat. Három nyelven
hirdeti: ő a zsidók krisztusa.
Amíg a nappal éj lesz, a kereszten
lassan véget ér a haláltusa.

Kinn a Koponyák Hegyén vasszegekkel
átvert csuklói, lábai húsa
tartják egész testsúlyát. Mérhetetlen
kíntól szenved. A pokol ritmusa

ez a szörnyű próba: felfeszítetten
magát három ponton magasba lökni,
mert ha lankadni kezd, légszomja fojtja.

Testén verejték és vér csíkja, foltja!
Cserepes, lázas szája vadul hörgi;
„Atyám, Atyám, miért hagytál el engem?”

Zuhanás után

A felelőtlen hegymászó bravúr
ma megbosszulta magát. Lezuhantunk.
Egy szakadékba. A tábornok úr,
és jómagam. Mindketten szörnyethaltunk.

Emlékszem, az utolsó pillanatban,
amikor kitárt karokkal a föld
felé repültem, furcsa iszonyattal
éltem át: minden sejtem összetört

bennem mielőtt a csattanás történt
volna. Talán végső rettenetem
a visszafordíthatatlan haláltól

okozta, velem sikoltott a környék,
és boldogtalan kényszerképzetem
elém tárta, ami már nem volt távol.

Ugyanazok

Szeretnék ugyanúgy hozzád tartozni,
mint a múltban. Lehetne, ha itt lennél.
Ha még egyszer engednél udvarolni,
s boldog volnál, mert tenyeremből ennél.

Valaki, aki nézne, megjegyezné:

„milyen szép pár!” mert soha ilyen szépet
még nem látott. Biztos nem ellenezné,
hogy szenvedéllyel csókoljalak téged.

De volna valaki, aki csak rosszra
hajló lelkünk látná, és elkerülne.
Nem is gondolna rá, hogy helyrehozza

a széttört vázát, a padlóra hullott
cserépdarabokat a hálófülke
ágya mellől. Ó, nem! Ő, a kis undok.

Visszatérők

A régi órásműhely közelében
hiába töprengsz múltról vagy jövőről;
már senki sincs, aki hozzád beszéljen
az időközben tovaszállt időről.

Akik még megvagyunk, végigzötyögjük
a hátralévő éveket, de fájni
fog minden suhanó perc, mert rájöttünk:
a halottakkal nem könnyű elbánni.

Visszatérnek, ott vannak tudatunkban,
mintha belénk költöztek volna, s újra
történne minden, ami egykor szép volt.

Minden helyén van: a hentes, a pékbolt,
a kis cukrászda, a sok ötvösmunka
az ékszerésznél, s a hársfa a kúttal.

Fentről lefelé

Feküdtem. Arcomon gyászmaszkkal.
Nyitott keményfa koporsóban,
szépen felöltöztetve. Halkan
barokk zene szólt. A tartókban

füstölgő gyertyák lángja vibrált.
A körém rakott koszorúkból
áradó illatot beitták
magukba a falak, és újból

meglebbentek a sötét függöny
redői. Senki sem volt nálam.
Senki se zavart. Sajnálkozva

senki se zokogott; örömkönny
nyomát se láttam. Nyugodtsággal
tekinthettem fentről magamra.

Összefonódva

Eltompult érzékeink haldokolnak.
Éjfél után lassúbbodik a tánc,
szemünk alatt sűrűsödik a ránc;
pislákoló gyertyákkal jön a holnap.

Hajunk zilált. Egymás nyakára fonjuk
karjainkat. Mély fájdalom fut át
bennünk; szétáradó szomorúság
fog el, sírni szeretnénk, de mosolygunk.

Ilyenkor felhőtlennek illik lenni.
Évforduló van. Május. Szerelem.
Hetven éve találkoztunk: ölelni,

csókolódzni akarunk; hátha újra
visszaidéződik a múlt, de nem,
tévedünk, csak félénk öngúnyra futja.

Van remény

Bukásunk mindörökre szól, és mégis
reménykedünk. Lehet feltámadás.
Ha megtérünk, megszelídül az ég is,
begyógyul a gyilkos kígyómarás.

Rettegésünk helyébe visszatér
régi bizalmunk, és vasárnap délben
az almafák között, a zöld ösvényen
elénk tárulkozik a tiszta tér.

Akkor nem félünk már az éjszakától;
érezzük, ma nekünk ragyog a hold,
sőt holnap új nap fénylő tüze ég

miértünk, új táj integet felénk.
Közülünk senki nem lesz már halott,
és rossz lelkiismeretünk se vádol.

A lord felsóhajt

Kishúgomhoz fogadták fel dajkának
szüleim. Ó, életre szóló emlék!
Talán jobban szerettem, mint anyámat;
gyakran szophattam édes-tejű mellét.

Nyolcéves voltam, de nekem is bőven
jutott a felséges ízű italból.
Most, hatvan év múltán ezüstös fővel
is érzem teste illatát. Dél-angol

születésű pirospozsgás teremtés,
csicsergő hangú, jókedvű, közvetlen
lény. Vele élvezet volt együtt lenni.

Szívem körül boldogító bizsergés
tudatja, mennyire hiányzik Nelly.
Őt kellett volna feleségül vennem.

Az ugrás

Előbb-utóbb minden elévül.
A faliszőnyegen szeretkező pár
s a különböző színű dáliák
ragyogása is feledésbe szédül.

Az ember özvegy lett, a háztetőn áll.
Ugrásra készen. Perspektíva nélkül
a sötétséget hívja segítségül,
de még elmond egy Áve Máriát.

Aztán repül. A karjait kitárja.
Boldog. Odaát átöleli párja,
a tűrhetetlentől megszabadul.

Ott az ismeretlenben, fényözönben
keringőznek a derűt keltő zöldben;
egymásra támaszkodva, - szótlanul.

Ő és mi

Drabális Góliátok tenyerére
építettük felhőkarcolóinkat.
Boldogok vagyunk: koromfelhő ringat.
Jól kalkuláltunk. A dolog megérte.

A Kígyó is örül. A tettenérés
következménye bizony tudható volt.
Mi mégis azt gondoltuk, egész kódolt
valóságunk csupán szellemidézés.

Ádám, az első, sejtette jövőjét.
Gyermekkacagás közben is komor volt;
összehívta az öregek tanácsát.

Tanakodtak, döntöttek, majd leölték,
tűzre rakták az áldozati bárányt.
Már pitymallott, mire a füst eloszlott.

Varázsütésre

Az elfeledettségből előbukkan
világunk egyik legszebb alkotása:
a tél utáni fénytől megújultan
egy mandulafa legelső virága.

Téged, a tündért csak hódolat illet;
simogató varázsütésed ott van
mindenen: öltözteted kertjeinket,
vidám hangod halljuk a záporokban.

Téged dicsér a piros-fényű hajnal,
futó felhők sejtelmes ragyogása
a kékségben, lobogó, mosott ingünk,

s nagy kitárulkozásunk boldogsága.
Az őrület, amiben eddig hittünk,
semmivé válik a pacsirtadallal.

Égetés

Halomba feltornyozott rongyainkat
leöntjük benzinnel, és alágyújtunk.
Hadd pusztuljanak; boldogságban úszunk;
nincs többé kosz, se tetű; forgószínpad

lett a lét, együtt pörgünk vele, ujjong
a lelkünk, nincsen bánatunk, se gondunk.
A haverokkal mindent idehordtunk,
amit évekig viseltünk, az undort,

gyötrelmeink jeleit: málló matrac
foszlányait, szakadt pokrócot, mocskos
mellényt, nadrágot, talp nélküli, ócska

cipőket. Hé, bajtársam, miért hallgatsz?
Talán bánt, hogy nincs köztünk idegorvos,
se tűzoltó, hogy a tüzet eloltsa.

Keresztúton

Most ott áll a világ a keresztút összefutó két
ága között; kérdés, tud-e dönteni: mit cselekedjék?

Dönteni kell s jól; fényre csak úgy lel az ember.
Volt csodalény ő, isteni képmás, kétkezi angyal.

Ősi időkben az Úr keze szülte meg éteri testét.
Sajnos az ősbűn félrevezette, elölte a jóság
csíráit; fiatal szép énje anyagba zuhant be.
Ám a remény megvan, soha nem kell félnie attól,

hogy csak a rossz, csak a szenny lesz ezentúl léte alapja.
Megtérhet, nemesebbre törekvőn, újra esélye
van rátérni az útra, ahonnan jött, amikor még

tiszta tekintete, nyílt ábrázata volt, s közelében
élt a teremtő Nap sugarának, ahol szeme látott,
tudta miért született: hogy szentként óvja a földet.

Új alapállás

Annak, amid van, örülj. Járj
jó utakon, de ne szomjazz
sokra; ne légy csodaváró.
Tedd a csodát magad; formázd

épre, nemesre – a rosszá,
durva anyagba silányult
Szellemiséget, a szétdúlt
Templomot és a közömbös

elkülönültek alantas
torzszüleményeit; építs
ósdi romokra Remeklést.

Érteni kell a világhoz:
látni, tanítani, másképp
megzavarodhat az ember.

Jeltelenül

A halál komor emlékműveit
egymásra dobált testünkből emelték.
Eredmény nélküli küzdelmeink
így értek véget az ismeretlenség

útvesztőjében. Senki sem emlékszik
rémes kínjainkra; ordításunkat
felzabálta a csönd. Hét nemzedékig
szentségtelenítették meg porunkat.

Itt lakunk jeltelenül az örök mély
föld gyomrában. Ide ítélt a törvény.
Húsunk az idő vasfoga megette.

Nyomainkra többé rá nem találnak;
fölénk egyedül csatangoló árnyak
kihunyt visszfényei telepszenek le.

A kolostorkert

Évekig jártunk az épület mellett,
csak annyit tudtunk, apácakolostor
volt. A megkopott, hófehér oszlopsor
még létezett, de az apácarendet

48-ban feloszlatták, azóta
a kerítésen belül nem járt senki.
Mindig csönd volt s nem lehetett belesni.
A rendháznak nem volt többé lakója.

Mi lurkók azért a nyári szünetben
többször is felmásztunk a kerítésen
s a kőoszlopról bámultuk a kertet.

A mohó, dús vadszőlőt, a szedetlen
almafákat, vagy később a holdfényben,
mint takar mindent kék, ködszerű permet.

Beszélgetésünk után

Kötözd hozzá kezem egy szál virághoz,
nehogy elmenjek, élvezzem a csöndet,
nézzem az erdőt, a zöld legelőket;
az ég hadd emeljen ismét magához.

Úgy szólok hozzád, mint kebelbaráthoz,
akivel lelkem múltunknál időzget,
akivel jóra használva erőnket
iparkodásunk szent megújhodást hoz.

Korcs világunk hátha még új mederbe
terelhető. A remény hátha él még
bennünk látni, kitartani, megtérni,

mert nélküle nincs feltámadás, egyre
mélyebbre süllyedünk, eltűnt a mérték,
nincsen minőség s légterünk tenyérnyi.

Meghibásodás

Tündökletes világomon keresztül
gigantikus méretű, dühödt villám
cikázik át. Látszik, a Lét megrendül,
s ez komoly következménnyel jár. Nyilván

megzavarja az elgondolt Egységet.
A hajszálrepedésekben majd később
lappangó rések támadnak, s az Élet
első csíráiba apróra széttört,

alig látható, parányi részecskék
árnyszemcséi jutnak bele, és attól
láncreakció indul el, amit még

munkám során sohasem tapasztaltam.
Sajnos a beinduló folyamattól
megdöbbenten állok; érzem, nagy baj van.

Itt volt

A ködből hófehér szarvas bukkant fel;
hétágú agancsa közt égő gyertyák
lobogtak. Ránk tekintett, s mintha hívna,
ég felé tartott szájából elbődült.

Csönd lett. Látványa szertefoszlott. Vártuk,
hátha ismét előtűnik, de többé
már nem jelent meg. Az egész olyan volt,
mintha álmodtuk volna, pedig tudjuk,

nem volt álom. Színtiszta valóságot
láttunk: kitapinthatóan közelről
vehettük szemügyre csodás alakját,

hallhattuk hangját. Valami azóta
eltörött bennünk, alig-alig alszunk,
kábaságunkból gyakran rettenünk fel.

Vallomás

Nektek, testvéreim megvallom: régen
éreztem magam ennyire szabadnak,
ennyire tartósan boldog sem voltam.
Mára valahogy minden összefügg már.

Ami kétség volt, tisztult bizonyosság.
Ez a már átélt idő ajándéka.
A köd eloszlott. Világosan látom
belső világom körvonalát, fénylő

sugárnyalábok tükröződnek vissza
a megtapasztalt Lét felületéről.
Nyugalom ölel át, a csend nyugalma.

A lágy síron-túlisághoz hasonló.
Tűnt éveim szelíd egymásutánban,
filmszerűen peregnek le előttem.

Ott fenn vagyok

Ott fenn a kéklő égbolton sétálok;
lábam alatt néhány kis bárányfelhő.
Alulról rám mutogatnak a lányok,
máris leskiccel egy akvarellfestő.

Bizarr látványnak hatok. Ilyet még nem
látott ember; a város izgalomban.
Sokuknak arcára kiül a kétely,
megjelenésem annyira valótlan.

Földöntúli vagyok; emberfölötti,
csodálatos teljesítményre képes,
ám a hatalomnak mindez veszélyes.

A rendőrfőnök dühében elkékül;
mesterlövészeket küld; nekik végül
két gyors lövéssel sikerül lelőni.

Szemtanúk voltunk

Nagy csönd volt. Még nem tudtuk, mire véljük.
A Varázsló az ég felé emelte
mindkét karját, s hangosan üdvözölte
a lemenő Napot; mi pedig néztük

a suhanó fellegeket s a fénylő,
fennkölten alábukó csodát. Körben
az egész mennybolt narancsos vörösben
izzott. Egyedül egy folt maradt kéklő

a hegycsúcs felett, mintha lázadozna,
mintha titkot rejtő tünemény volna,
s akkor abban a kéklő foltban lassan

egy hónál fehérebb keresztet láttunk.
Lélegzetünk visszafojtva csodáltuk
eddig még ismeretlen kábulatban.

A Nap búcsúja

Éteri táj. Mintha mennyekben járnánk,
magasztos tűzzel érkezik az alkony,
felhők sietnek egyre távolabbról;
a visszatérő misztikusság vár ránk.

A vöröslő Nap hegyek mögé bújva
magával viszi halványodó fényét,
de izzása az ég sápadt fehérjét
egy pillanatra ismét lángra gyújtja.

Lélegzetelállító percet élünk
át, a testetlen lét, a felmagasló
áradás áldott percét. Könnyeinkkel

mossuk tisztábbra állhatatlan, gyarló
mivoltunkat, és felderengő hittel,
valami földöntúli csodát érzünk.

Élő Pajzsunk az Isten

Koldusok menedéke,
földönfutók reménye,
nyomorultak oltalma,
nem ért se bölcs, se balga.

Rettegők fedezéke,
szenvedők segítsége,
betegek élő pajzsa,
nem ért se bölcs, se balga.

Bűnösök megváltója,
árvák gyámolítója,
megtörtek pártfogója,

félénkek bíztatója,
sebzett szívünk balzsamja,
nem ért se bölcs, se balga.

Negyven évig

A Pusztaságon végigvonulunk,
akár akarjuk, akár nem akarjuk,
mielőtt oda bevonulhatunk,
ahol önmagunkat kell megtagadnunk.

A Pusztaság őrjítően sivár;
csak némi mannát találhatunk benne.
Bolyongunk. Nehéz hinni már
valamiben, mintha kísértés lenne.

Az ész dühödt és lázadunk; örök
elégedetlenségünk súgja: „vissza!”
A szürke homok szinte füstölög

a gyilkos hőségben. Nincs víz, oázis!
Jelenünk vigasztalan, jövőnk titka
rejtve marad és a helyes irány is.