EMLÉKEK PARFÜMJE

Tavaszi zápor után

Kiles a nap; felszakadóban
az előbb még mord fellegek.
Az eső verte virágokban
falánk méhcsorda hempereg.

Bolond idő! De hisz tavasz van;
pitypang aranylik a mezőn.
A szétömlő szín-zuhatagban
visszatér kedvem és erőm.

Nekivágok a hegynek, fönn a
csúcs felett tisztul már az ég,
de alatta még gőzölög a

fák nedves lombja. Csudaszép
lesz minden; felhők fényesednek,
ölükbe madarak repülnek.

Tizenhét évesek

A napsütötte kukoricaföldek
s az ezerszínű rét fölött hintázom
két felhőre kötött kötél-hintámon;
elámulok, az erdők milyen zöldek.

Játékos kedvem van, az ég is kéklik,
gyönyörűség a táj, öröm a mozgás.
Rád gondolok, mosolyodra, színpompás,
tarka ruhádra, a végtelenségig

futó ösvényre, ahol tegnap kéz a
kézben sétáltunk önfeledten, néma
csöndben, élvezve egymás társaságát.

Érintetlen ártatlanságod tetszik,
a legcsillogóbb gyémánttal vetekszik,
kár, hogy a farkas tisztelte a bárányt.

Érzékcsalódás

Rémes árnyak a titokzatos úton
hosszában, körben, ahogy kanyarogva
megyünk. Szemben, illetve kicsit jobbra
köd gomolyog egy sötét bazaltkúpról.

Lét előtti időt juttat eszembe,
a félig láthatatlan áradását,
mintha kolosszális szörnyek okádnák
ki az őstenger vizét, s megrepedne

a fiatal föld, a képlékeny massza,
és torzultsága félelmet gerjesztő
robajjal dőlne felém. Felsikoltok!

Belém csimpaszkodsz. A váratlan hangra
nem számítottál, hiszen csak az erdő
körvonalát látod s a napkorongot.

Végre szabadon

A tűzlegyecskék egyre fényesebben
világítanak ránk a holdas éjben.
Biztos vagyok benne, megszelídültünk,
szép simára faragjuk közös kertünk

kőszobrait a zengő forrás mentén.
Beleolvadva látomásainkba
ott merülünk el csillag-távolokba.
Feltámadunk. Kilépve az időből,

jogunk lesz nemet mondani mindenre!
Élni idáig tiltott volt, halálból
mentettük ki magunkat; most magasban,

léggömbhöz kötve szállunk. Lenn alattunk
a kék vizekre terpeszkedő pára
első fénye keltegeti a reggelt.

Az éhezők

Éhsége örök és rossz sorsa sokkal
gyötrőbb a mienknél; neki még semmi
se jutott a bőségből, nekünk lenni
csak akkor nehéz, ha teli torokkal

üvöltjük szét lelki nyomorunk kínját,
mert mindenünk fáj, bár mindenünk megvan.
Akit úgy imádtunk, hitványul megcsal;
megtévesztő szavai kihasítják

szívünket helyéről, de őrjöngésünk
után úgy tesz, mintha semmi se történt
volna. Szemünkbe néz, és szinte lángol

szeme a szenvedélytől. Megint végünk.
Ott folytatjuk, ahol a forgó örvényt
már oly sokszor átéltük. Elvarázsol.

Varázslatok

Kíváncsian kukkantott be az orr;
szinte látta mily csöndben üldögélek.
Arcom ezerszer volt eltorzítottabb;
hétmillió év állt tótágast bennem.

Kultúrkörökből tág csillagkörökbe
értem, onnan a lét ködfüggönyébe.
Fülemben néhány dallamtöredék
csiklandozott s nem tudtam, mire véljem.

Az én lelkem már mindennel közös,
hazáig szökik kielégületlen,
hiszen ő újra kedves és szelíd:

örömét leli, ha porig alázhat.

Ártatlansága azért látszik rajtam:
ez a hátamra kötött totemállat.

A hirtelen halál

Előre bukott. Átgurultak rajta
a néhány tonnás autó-kerekek.
Ott fekszik lepedővel letakarva;
nem kezdhetik ki arrogáns legyek.

Eladólány volt; kissé félénk fajta.
Pici fülei bókra süketek.
Olyan, akiért az ember meghalna,
ha megkérné. Gyönyörű, gyermeteg

szemeiből különös fény sugárzott.
Ha ránéztél, lángot vetett az arca.
Esküvel vallanád, ritka virág volt.

Ilyet száz évben egyszer látsz a kertben.
Most leszakítva, halálba fonnyadva,
sorsától visszakövetelhetetlen.

Egyre többen

Egyre többen lakunk az utcán, egyre
többen koldulunk. Kilyukadt cipőnkbe
már könnyen befolyik a víz. De tönkre-
ment életünk pokolibb, mikor este

céltalanul kószálunk. A sors büntet.
Minden vágyunk, hogy egyszer megmosdhassunk,
kiáztathassuk szutykos ujjközünket,
egyszer új alsóneműt is válthassunk.

Valaki főzzön ránk, ízletes étel
kerüljön a szánkba, és bíztató szó
édesítse a lenyelt falatot. Jó

bor is legyen, hadd múljék el a szégyen
érzése! Lakománk után már tudjuk,
embernek számítunk, mert ágyba bújtunk.

Ádám Évához

A Teremtés két fája elvirágzik.
Istenünktől hiába örököltük.
Csupaszok lettünk. Lehűlt bőrünk fázik.
A jó melegből bizony kikerültünk.

Még emlékszem beszédes szemeidre.
Reggeltől-estig könnyű eltévedni!
Most barangolunk, lassan közelítve
valami ismeretlen felé. Menni,

igen, menni hajt kínzó sóvárgásunk.
Az örökkévalóságban mit számít
néhány ezer kilométer előre.

De jaj, a távolban Édenünk őre
áll lángpallossal kezében, s nem tágít.
Ott benn soha többé nem lesz lakásunk.

Hajnali máglyán

Pompás bőrén a pók körbe szaladt
mély titkot rejtő köldöke körül.
Miután körbe szőtte a hasat,
kikandikált gyors hálója mögül.

Picit várt, majd tovább ment felfelé,
és buzgón beszőtte mind a két mellet;
az alvó nő teste hajnal felé
pókháló fehérneműben díszelgett.

Kinyitva szemét felült és ágyából
kikászálódva a tükörhöz lépett
s ott valóság lett hamvas lánykorától

kísértő álma: feslett útra tévedt.
Valami városban kátrányos fából
rakott füstölgő máglyán állt és égett.

Közelgő perc előtt

Halott-hideg s a kíntól görcsberándult
kezében a nagy, széles ágyon fekve,
ott gyűrődik össze, (három megsárgult
íven feljegyezve) amit szeretne.

Fátyolos szemmel bámulja. Felsóhajt.
A betűk kuszák, táncolnak; nem látja
már jól a rég megfogalmazott óhajt.
Csak beteg tüdeje sípol zihálva.

Hő vágya, léte célja és értelme
áll ott pontosan, tizenhárom pontban.
Hiteles tükre végakaratának.

De vajon ideér-e a halálnak
lassan közelgő perce előtt? Hol van?
Hol marad Ő, akiért mindezt tette?

Metszet

A feledésbe merülő mosolyban
még jelen vagy. Ez magától adódik,
pedig már rég álomba burkolódzik
a vágy s meseszerű, hogy minden jól van.

Fázunk és nincsen kéz, hogy betakarjon,
A legképtelenebb jövendölések
is bekövetkeztek; maga az élet
kínált megoldást, sűrűbb lett az alkony.

Egyikünk se gyaníthatta előre
mi lesz velünk, mily gyorsan jön a holnap,
és mennyire összegubancolódnak

érzéseink; mily hétköznapi ködbe
kerülünk sok száz évnyi távolságra
egymástól, társtalanságunkba zárva.

Az élő seb

A halálharang még ott zúg fülemben
mióta nem vagy. Kinn ülök a parton.
A vizet nézem. Egyre távolabbról
szól hangod. Kiüresedett lélekkel

egyre nehezebb felfogni mi történt?
És miért történt? Nélküled mit ér még
az élet? Hol vagy? Hová tűntél? Élsz még?
Vagy mégis igaz, rögök közé lökték

szép tested, s ott vagy a feltámadásig?
Vagy nincs feltámadás, csak csönd és árnyék
és csak rád gondolásomban vagy élő?

Konok enyészet törvénye irányít.
Hiába minden; a szerető szándék
nem segíthet, csak a képtelenség nő.

ÁLOMTORONYBÓL

Napnyugta

Gólyafészken fél lábon állva
lesem a lemenő napot.
Pazar legyek zúgnak cikázva
orrom körül. Csak hallgatok.

Végső tündöklés búcsú lángja
bújtatja el a holnapot
a felhők vörös koronája
mögé, s üdvözöl, mert vagyok.

Még egy perc és szárnyam kitárva
ismeretlenbe indulok,
ahol béke tolul a tájra.

Ha majd azon is túljutok,
vágyálmaim csúcsára szállva
bebocsátásért koldulok.

Harcok után

Beállt az éj. A meddő harcnak vége.
Nincs győztes, csak vesztes; az öldöklés ma
félbeszakadt; csak itt ott hangzik néha
a sebesültek jajveszékelése.

Lassan összeszedik őket. A holtak
begyűjtésére már nem kerülhet sor.
A szünet nélküli ágyúzás nem szól,
a tájra csönd borul. A teleholdat

látjuk mi is, az ellenség is; megtört
testünk érezzük, halálosan fáradt.
Fegyverünket tisztítjuk és gúnyánkat

igazgatjuk. Eldobnánk mind a kettőt,
és valamerre, egyenes irányban
hazaszáguldanánk az éjszakában.

Bolond idők

Játékaink közül a legdrágábbat
veszítettük el. Keressük, kutatjuk.
Ebben a villámgyors világban százat
is kaphatnánk, de mi csak azt akarjuk.

Az összevissza lótás-futás közben
hullott ki a zsebünkből; nem találjuk.
Már mindent tűvé tettünk; széles körben
tudják, mi történt? A jó hírre várunk,

hátha valaki mégis észrevette
valami bokor alján, vagy az úton:
sárosan, összelapítva, törötten.

Eltelik egy év, kettő is; reszketve
nyitunk ajtót. Csöngettek! De csak Newton
és Einstein áll ott s hátuk mögött többen.

Évfordulóra

Most, hogy végre távolba látunk,
hihető lesz jövendőnk titka.
Mind a hét ajtó tárva-nyitva;
a kép előtt döbbenten állunk:

egymásra zuhant betontömbök
áldatlan összevisszasága
(vészhozó idő sokkhatása)
fogad, gigászi földre döntött

faltörmelék között találjuk
magunkat. Száll a por. Romokban
hever minden. Egész országunk

pusztulásának valósága
lesz közérthető. Harangszóval
emlékezünk a vértócsákra!

Hőség

A ma reggel meszelt tornácfalon
túl erős lett a fény. Kevés az árnyék.
Üldögélek. Éppen majszolgatom
reggelimet: sajtos zsemlémet s kávét.

Különös csend van, szellőcske sem rebben,
a felhőtlen égből napsugarak
forrósága izzasztja bőröm. Ebben
a nagy melegben szinte izzanak

a szomszédos kör-antennák. Vakítva
tükrözik fehérségüket szemembe.
Hunyorgatok. Inkább nyugtató zöldre

vágyom. A gyepszőnyeg és körülötte
a fák látványa kissé csillapítja
is a csillogást, enyhülést teremtve.

Átkozottak

Mi jut eszünkbe a példabeszédből:
„a semmi jön, de el is megy, ha küldjük!”
Hazugságaink arcunkra tapadnak.
Mögöttünk van az is, ami még vár ránk.

Mintha mindennap lábujjhegyen járnánk,
(hívei az egyre nagyobb ricsajnak).
Íme, anyánkat furkósbottal ütjük
és halott apánk arcát visszakézből.

Nem maradtunk meg az ősi örömnél;
csillagunk sokkal nagyobb lett a Földnél.
A műtéthez megvan az összes kellék.

Már senki se csodál, pedig szeretnénk,
hogy lássa valaki, mily póker-arccal
tűnünk el végleg a halálkanyarban.

Rémület

Halottak napján a sírok lakói
a hideg földben egymáson szorongnak,
úgy kínlódnak, de egyik se mer szólni.
Néhány öreg csontváz már összeroppant.

Nemrégiben, itt még ódon keresztek
voltak, ma alig látható kis dombok
sötétlenek az őszi ködben, vedlett
lombú fák alatt, régen szertefoszlott

koszorúkra emlékezve és nyárra.
Fel-felsikolt a szél. Egy száraz ágra
fekete varjú száll; mogorván károg.

Erre a holtak (tudatom, ne hidd el!)
felém jönnek, sisakban, páncélingben;
a rémülettől megkövülten állok.

Elhajlás

Mocskolódva száll a szélben
szókimondó gúnydalunk.
Öregeket zaklatunk;
az ifjúság gyönyörével

mindenen átgázolunk:
iksz-lábú Berta ölében
(hiába is jajveszékel)
főidényben nyaralunk.

De ha tél jön, akácmézzel
kenegetjük be hajunk.
Túl vagyunk az őrjöngésen,

magához tér tudatunk,
és apáink fegyverével
homlokon lőjük magunk.

Ráébredés

Mint hulla éltem, csöndben, mozdulatlan
közönyben. Rémületem égig érne,
ha tudatában lennék, mennyi baj van
körülöttem és megmozdulnék végre.

Az ember hetven tigrisnél erősebb,
ha feljajdul, és egyszer csak elindul;
végigjárja a sötét temetőket,
jól kizokogja magát és megtisztul;

nem hagyja, hogy az undok jóllakottság
irgalmatlan cinikus fintorával
úrrá legyen rajta, és mosolyával

magához édesgesse a torkosság,
hanem utat hasít az éjszakában
a fény felé, hogy bűnét feloldozzák.

Félúton

Habokra építettük fel várunkat.
Szép volt. Lakályos. A toronyszobákhoz
csigalépcső vezetett a magasba.
Te lefelé lépkedtél, én megálltam.

Éppen csak. Menet közben számolgattam
a lépcsők számát. Félútig elérve
kétezerhatszáznegyvenöt volt. Furcsa
érzés fogott el; ennyit még nem másztam

felfelé. Csöndesen elkáromkodtam
magam. Akkor találkoztunk. Az ablak
fényében karcsú sziluetted árnyát

pillantottam meg. Szép arcodból semmit
se láthattam, de hangod megismertem.
Arra kérleltél: menjek veled vissza.

Ennyien maradtunk

Számunkra jó, hogy ennyien maradtunk.
A pap, te meg én, s a porticsi néma.
A pap beszél, mi hallgatjuk, és néha
a némára figyelünk, nem tagadjuk.

Ő kezeit tördeli, és nem érti,
miről van szó? Nyilvánvalóvá válik,
nem csak néma, süket is, s mindhalálig
az is marad, bár ez kétségbe ejti.

Mit tehetnénk az érdekében? Éppen
erről szeretnénk kérdésünk feltenni,
de a pap tovább szónokol. Egy szépen

megformált tantételt kezd elemezni.
Így nem marad más hátra, mint figyelni
az egyre fokozódó szürkeségben.

A kisember

Harminc évig a vasútnál dolgoztál.
Egyenruhádban a legolcsóbb kölnit
árasztva menetjegyet lyukasztottál.
Tébolyító kisszerűséged őrjít,

gyakran úgy érzem, mintha hülye volnál,
akinek egyre jobban tükröződik
arcán nagy bárgyúsága, aki ott áll
a szürke napok pultjánál és sört nyit

bicskájával; a kupakot ledobja
a földre, s mohón iszik az üvegből,
hogy utána silány vicceit mondja

a körülállóknak. Ha esti fények
gyúlnak az utcán, elköszön, de elvből
csak attól, akit nem zavar, hogy részeg.

Tűz

Kicsiny gyufaszál okozta. Látszólag
nem történt semmi, de egyszer csak hetykén
belekapott a láng a rőt avarba.
Füstje alig volt, a feltámadt széltől

táncolni kezdett, ugrált jobbra-balra,
pajkos jó kedvében minden irányba;
magas fákat vett körbe és lelógó
ágakra kúszva bevilágította

a sötét tájat. Már házak is égtek;
tetők omlottak be, falak dőltek le.
Az emberek ordítva menekültek;

harangok, szirénák zúgtak, de semmit
sem ért, a megtébolyodott tűzorkán
nyomán az egész világ porrá égett.

A hosszú játék

Árnyékaink holtig követnek
s még azon túl is valahol.
Ott belőlünk is árnyak lesznek,
hisz a nap fénye nincs sehol.

Magunk leszünk s az örök árnyék,
s árnyékaink: örök magunk.
Végtelenségbe nyúló játék!
Csupán azért, mert meghalunk.

Ó, árnyékból-szőtt test hadd élj!
Élvezd az örömöt sokáig;
járj, te csodálatos alak!

Ha itt a perc, mind porrá válik
szépséged, s bár még süt a nap,
fényedet kioltja az éj.