2013. január 30., szerda


A CSODAPÓK VISSZATÉR



Ártatlanság kora

Kanyarodjunk vissza abba a korba,
ahol minden nagyszerű volt. Kétséges
dolgok sosem történtek, a táj édes
hangoktól volt telis-tele. Cukorba

mártott finomságokat kóstolgattunk
egész álló nap, és egymást becéztük.
Zöldellt a fű, a kéklő tóban hattyúk
úsztak, sok virág volt. Ha körülnéztünk,

pazar színekkel örvendeztettek meg.
Ha kedvünk tartotta, órákig szedtük
őket csokorba, hogy egymást meglepjük.

A lányok koszorút fontak belőlük,
homlokunkra tették, s mert lassan est lett,
ujjongó lélekkel felkerekedtünk.


A kígyó fogságában

Ha hagyod, élvezettel tekerőzik
melledre, karjaidra, lábaidra.
Miután már kegyeidbe férkőzik,
feje ott lebeg, ide-oda ringva

közvetlenül arcoddal szemben, mintha
szemeivel álomba delejezne.
Lassan nem kapsz levegőt, úgy szorítja
testrészeid, s mikor már nem vagy messze

a végső perctől üveges szeméből
hamis értelem tüze tükröződik.
Jaj neked, ha megengeded, hogy hétről-

hétre visszatérően megkísértsen,
mert előbb-utóbb átéled, hogy éjjel
kényszerképzetek sokasága őrjít.


Amiért vitéz lettem

Töltényünk elfogyott, most bajonettek
viaskodnak. Ők küldenek halálba,
ritkítják sorainkat. Rémes hangok,
ágyúdörgés közepette gyilkoljuk

egymást. Ismeretlen az ismeretlent.
Mióta trombitahangra, rohamra
indultunk, nagy a füst és vérszag terjeng.
Félnénk, de most nincs idő félelemre.

Egy cél van. Egy közös feladat: ölni.
Mellettem bajtársam éppen leszúrják,
nyögve, hörögve leheli ki lelkét.

Vére a ziháló küzdőkre fröccsen.
Nekem sikerül valakit átdöfnöm;
összecsuklik…szemei elszürkülnek.



Az a végső perc

Majd amikor szokatlanul fagyos szél
süvít az utcán, s porhó kavarog,
s már mindenkit megőrjít a gonosz tél,
erőm cserben hagy. Érzem, meghalok.

Lehúzok minden redőnyt, s a sarokban,
kedves fotelemben imádkozom,
jobban mondva az elröppenő nyolcvan
év néhány ismerős arca oson

el lelki szemeim előtt, pár furcsa,
összefüggéstelen képtöredék.
Minden zavaros lesz… kis idő múlva

rám szakad tudatom teljes hiánya,
a nem-lét bágyasztó bizonyossága;
se hang, se fény…, helyettük csend, sötét…



Azért jó

Azért jó, ha az ember még igényes
s nem süllyed le a sötétlő posványba,
ha büszke tartással sétál a fényes
jegenyék között s nyitott a csodákra.

Azért jó, ha az embert megnyugtatja,
hogy sikerült határt szabni magának,
mert becstelen dolgait nem folytatja,
s végre először emelt fővel járhat.

Azért jó, ha az ember arra ébred,
hogy számára mégis csak jó az élet,
noha váratlan gondok mindig sújtják,

de megrázza magát s két lábon állva,
bizakodóan tekint a világba;
nem veszi kedvét se gazság, se csúfság.


Bizonytalanság

Halálod napját nem tudod előre,
csak annyi biztos: egyszer meg kell halnod.
Leengednek a kiásott gödörbe;
amit gyűjtögettél, mind itt kell hagynod.

Lélekben felszállsz, Péternek bevallod
vétkeidet. Utána egyelőre
pihenhetsz, lazíthatsz, nincs semmi dolgod.
Szép márványlap kerül hosszú időre

föléd; ott várod a végső ítélet
rád vonatkozó paragrafusát,
miközben tested porhanyós húsát

férgek habzsolják fel. Az örök élet
várat magára, rohannak az évek,
amíg él, ő sír vissza, hű kutyád.


Csupán egy pont

Ó Szépség, te majd megfogyott erőnket
visszaadva kiszabadítasz fojtó
magányunkból, ahol meggörnyedt háttal
állunk a falnál egymáshoz kötözve.

Számunkra a fény csak egyetlen pontot
tesz láthatóvá, körülötte mindent
átláthatatlan sötétség burkol be.
Itt vagyunk; vágyunk nem érte el célját.

Régóta érezzük, valami nincsen
a helyén abban a lenti világban,
ahová tiltott utakon érkeztünk.

Tényfeltáró gépek segítségével
szorgoskodó, szárnytalanná vált angyal
összegzi jövendőnk alakulását.


Édes órák

Gyengéden simogattam aranyszőrű
bárányomat. Ritmusosan nyöszörgött;
élvezte érintésem, a habkönnyű
léhaságban meztelenül eltöltött

pásztorórát, a kéjvágy tunyaságát,
a semmittevés gyönyörét, élvhajhász,
pazar teste örökös kívánságát.
Mint, aki újabb élmény után szaglász.

Hasán feküdt. Csillogó, fehér bőrén
nem volt egyetlen aprócska szeplő sem.
Úgy, ahogyan volt, izgatóan, pőrén,

magával sodró gyönyörűségével
éreztette: (sem ma, sem a jövőben)
viszonyunkat nem úszom meg ép ésszel.


Egyre feljebb

Fönn a magasban magasabbra
mászunk, törekszünk fölfelé,
oda fel a kék magaslatra,
hogy eljussunk Nagy X elé.

A csúcson ül; valamit rágcsál.
Élvezettel tömi magát.
Sorsunk dögkeselyűje átszáll
a völgy felett. Az éjszakát

barlangban tölthetjük. Reméljük,
ha mindenki összeverődik,
a főboszorkány is betoppan.

Ha még időben odaérünk,
ahol a lakománkat főzik,
az ördög se űzhet el onnan!


Eltűnt múltban

Én legtöbbször már kristálytisztán látom
dolgaim összefüggését. Így gyakran
el is hiszem: ezen a nagyvilágon
valószínűleg nincsen bölcsebb nálam.

Olyankor elfog a fenséges érzés,
s ugyanakkor titokzatosan, halkan
a mélységből feltolakodó kérdés,
hasonlóan, mint a szerelemféltés,

nem hagy nyugodni, álmaimat űzöm.
Visszakanyarodom az eltűnt múltba,
s emlékezem. Csak hosszú órák múlva

kapom rajta magam: messze kerültem
a valóságtól, s bohón, lelkesülten
minden ajtót kulcsra zártam belülről.


Emlékképed

Te maradsz az örök kérdőjel!
Te voltál megdicsőülésem:
szépséges arc, lágy emlékképben;
ma is vonzol varázserővel.

Soha nem volt dolgom szebb nővel,
rejtélyedet még most sem értem.
Veled röpültem forgószélben,
sehol máshol nem létezőben.

Többé nem vagyok, aki voltam,
számomra csak egy Csillag fénylik
ott fenn. Azt bámulom félholtan,

mert régen érzem, s egyre jobban:
hiába élnék ezer évig,
élni már nem bírnék nyugodtan.


Gólyalábon

Amit mi bárgyú fejjel javítgatnánk,
ők feltennék a feketelistára.
Amit különös gonddal dajkálgatnánk,
ők felkötöznék a bika szarvára.

Mert csak az okos, akinek van pénze
és van hatalma, a többi nem számít.
Igaz, a dolgot nem hagyhatjuk félbe,
be kell fejezni, bárki bármit állít.

Kilenc karjával ölel át a hindu
istennő, s néz, néz harmadik szemével.
Nekem, aki nem vagyok aranyifjú,

furcsának hat ez az egész, s már bánom,
hogy idejöttem, inkább fönn az égen
futkosnék a nap körül, gólyalábon.


Ha megidézzük

Az élet örök tollpihés fészkében
Őt keressük. Eszményünket. Már régen
az Ő szava hív, irányítja léptünk.
Ha balsors üldöz, Ő a menedékünk,

és védangyalunk szomorúságunkban.
Hozzá esengünk, ha kínzó gondunk van.
Csak az Ő segítségéért kiáltunk,
s Ő gyógyít meg, ha a vihart kiálltuk.

Ő figyel fel jajveszékelésünkre.
Keze cirógat és megmentésünkre,
az Ő szeme világít a sötétben.

Ha megidézzük, feltűnik, s ha éppen
végpercünk közelít lángpallosával,
véres párbajt vív értünk a halállal.


Haláltáncunk

A bálban agyontaposott cipők,
parfüm és izzadtságszag keveréke.
Agyunk már érti, mily gonosz idők
jönnek. Nemtörődömségünknek vége.

Csontvázaink harangjátékai
csengnek-bongnak, miközben az alvadt vér
szánkra tapad. Mennyire drámai
a darabokra szakadó roppant tér!

Árnyaink között fenn a tűzfalon
denevér szélesre tárt szárnya látszik.
Ebből adódik, itt az alkalom

hogy éjfél után, ha gyorsul a tánc,
a tumultusban az összerogyásig
keringőzhetsz; engem is ott találsz.


Hang nélkül

Most, ahogy egyre jobban közelít
a vég, megjelensz álmaimban.
A régi láz hatalmába kerít;
minden, ami volt, újra itt van.

Egy karfán ülsz, és mosolyod szelíd,
mintha kérdeznél, és rá nyíltan
csak egy szót várnál, a legelemibb
vággyal megtudni: miért sírtam?

De válaszom nem jön, szavam befagy
lelkembe. Amit érzek, benn marad.
Csak állok. Egyetlen hang nélkül nézlek.

Vonulnak, mennek, változnak a képek;
gyorsan eltolódnak a színfalak.
A karfán ülve már nem is te vagy.


Civilizáltan

Az idegent minden kutya ugatja.
Hiába jár leszegett fejjel, csöndben,
hiába nem néz se jobbra, se balra;
az ugatások mértéke nem csökken

az utca végéig se. Elkíséri.
Valójában szeretne feleselni
velük, vicsorogva szemükbe nézni,
vadállatiasságát kifejezni,

vagy a kerítés mellett fel-le futva
ugatni rájuk és szájukba marni.
Ám akárhogyan vágyódik a múltba,

ebből az örömből most sem lesz semmi,
behúzott füllel, farokkal kell menni;
kultúrált embernek illik maradni.


Hervadás

A szomorúság öl. Kavargó felhők
gyülekeznek. A kertben a kopasz fák
ide-oda hajlanak; fénynek, nyárnak
nem látod többé megszokott, szép arcát.

A sok megsárgult, halott fű mind megdőlt,
fekszik a sárban, ónos eső hullt rá;
az utolsó virágok is szétáztak.
Ez az ősz elcsüggeszt, félig ájulttá

tesz, kábán, tehetetlenül szemléled
a gyors változástól haldokló tájat,
és csömört érzel. Csók utáni vágyad,

szerelmes érzéseid kialudtak.
Gyöngédség sem kell; az egyre gyanúsabb
lét mély, ingoványos talajra tévedt.


Inkább kokettálj!

Ha affektálnék, egy cipőben járnánk;
kikenceficézném magam, s becsúsznék
inged alá, vagy ízes szádba bújnék,
mielőtt még nyafkán elsírdogálnád

rólam szóló panaszaid. Ó, drágám,
ma ez túl sok! Ahelyett, hogy kiinnád
vélt szenvedéseid kelyhét, nem bánnám,
ha szép faroddal kokettálnál inkább.

Ne szakadj el a tényektől! Bár kissé
igazad is van, az egész oly semmi.
Minden úgy hajlítható jobbra-balra,

ahogy akarjuk: szörnyű dráma viccé
zsugorodhat, de ugyanúgy mákszemnyi
dologtól is felmászhatunk a falra.


Kaleidoszkóp

Azok az unalmas, téli misék
gyermekkoromban, s az ijesztő álmok.
Látni, hogy szád sarkából vér szivárog,
s anyámat amint a kádból kilép,

elcsúszik, s szörnyen beveri fejét.
Ronda, halálfejes tetoválások
Alfréd karján, s hogy roppant rossz szag szállong.
A soha meg nem valósult izék.

Mesekönyv törpéi és hupikék,
hegyes sapkájukon vörös virágok.
Az épp kikelt s már futkosó csibék.

Izmos suhancok, könnyűvérű lányok,
akikről itt egy gyűrött, régi kép
nálam, amitől meghatódva állok.


Ki számított rá?

Erős fejfájása estére megszűnt,
de kínszenvedése látszott az arcán:
a ráncok elmélyültek, s az is feltűnt,
eléggé sápadt. Merev szemmel, bambán

nézett maga elé. Ott a sarokban:
mozdulatlanul, szótlanul órákig.
Már éjfélre járt. Csak, amikor szóltam:
„Mama, jöjjön aludni!” látszott, ásít,

kikecmereg székéből, s megfontoltan
elindul a vécé felé. „Segítsek?”
– kérdeztem, de nem válaszolt csak intett,

az egyik kezével, hogy gyorsan jöjjek.
Mire odaértem, a perzsaszőnyeg
előtt összeesett; úgy halt meg nyomban.


Kísért a múlt

Múltunk elviharzott, de befolyása
még ott bujkál fájó zsigereinkben.
Baj van a reménnyel, baj van a hittel.
Összeroppantunk. Rácsok mögé zárva

mintha kéklő egünk sose lett volna,
rémképeink között tengődve élünk.
Minden gyanús, minden kétséges, félünk,
reszketünk; kártyavárunk leomolva.

De összedőlt ismert valóságunk is.
Semmi sincs a helyén. A régi rendet
kutatjuk, de már nincs; valami bugris

pofátlankodott be szokott helyünkre.
Ha tiltakozunk, még neki áll feljebb,
fenyegetődzik: bunkósbottal üt le.


Közös ebéden

A számhoz tolta édes-tejű mellét.
Bevallom, jól esett, és szopni kezdtem.
Lám, visszatért a pólyás kori emlék;
mindkettőnknek boldogságot szereztem.

Lehunyt szemekkel, teljes átadással
kortyoltam az anyatejet. Volt bőven.
Igen, e percben nem törődtem mással,
csak élvezetemmel és örömömmel.

Míg teste illatai körbefogtak,
forró tapintású bőre sugárzott,
és a csodás élmény gyönyörűsége

járta át minden érzékszervem. Áldott
másik mellén egy picurka majomnak
volt hozzám hasonló mámorban része.


Látszat és valóság

Ha túlterhelt emberarcokat látok,
mindkét lábam sajog, s aranycipőmben
rosszul érzem magam, de ne várd tőlem,
hogy bőgjek is! Ahhoz még nincsen könnyem.

Az okos tölgy alatt ülök. Ott várok
kezemben filctollakkal és rajztömbbel
az árnyékba húzódva. Délidőben
mi mást tehetnék tompa agyvelővel.

Gömbölyű szappanbuborékok szállnak
a szivárvány minden színében. Boldog
napok játékossága forog bennük.

De ez látszat; létünk egyre ocsmányabb,
elhibázott szerepünkben tetszelgünk,
bőrünkön halványlila hullafoltok.


Magasba szállva

Totyakos bánat és huzat
kötözködik velem. Elölről
kezdhetek mindent; lepedőmről
magasba visz az indulat.

Magasba szállva az utat
kutatom. A célt. Én, a földről
származó lény. Talán öröklöm
angyalhonom. Ma szárnyukat

öltöm magamra; kábulat
környékez. Nyelvem is kiöltöm
igyekezetemben, repülve.

Örök fényességbe kerülve
nincs többé morcos hangulat,
Isten tenyerében időzöm.


Már nehezen

Nyolcvanon felül már csak vagyogatsz;
az étel ízét, illatát nem érzed.
Rendszeresen fog el a halálérzet,
olyankor undorodva bólogatsz.

Ha vacsoráztál, még elmosogatsz,
de a tévét csak hébe-hóba nézed.
Korán fekszel le. Sajnos, gyöngeséged
szemmel látható. Senkit se fogadsz.

Ajtódon, ha váratlanul zörögnek,
meg se moccansz; némán lapulsz a csöndben,
s megkönnyebbülsz, ha végre továbbmennek.

Nagyobbik lányod pontos időben jön.
Megállapodtatok a csütörtökben.
Ő látogat, s gondoskodik mindenről.


Maszkjainkban

Ködszürke, fény nélküli táj
kifolyt szemünk világa,
jó, hogy nem tudjuk, kikre vár
bálványunk tátott szája.

Ma kezdődik a maszkabál;
dereglyék sokasága
érkezik, a nép partra száll.
Felszálló angyal szárnya

csapkod; drága kristályokat
tör össze darabkákra.
Banális badarságokat

hallani. Mi? Várakozunk,
várunk a vacsorára,
s valamit bambán motyogunk.


Munkából hazamenet

A városszéli házak egyre szürkébb
háttérbe olvadnak bele. Az alkony
fénybemutatójának mára vége.
Belsejük már mély sötét, bár kívül még

itt-ott megcsillámlik valami rajtuk:
egy nyitott ablak, tojásszínű balkon,
rossz tetőantenna haldokló fénye;
az ember sírni szeretne miattuk.

Megyek a kosz- és húgyfoltos aszfalton
hazafelé, napi robotom terhét
cipelve tagjaimban. Egy játékbolt

előtt rágyújtok, barnuljon a bajszom.
Zsebem mélyéről kiszedek egy zsebkést,
s magamba döföm. Lerogyok. Elég volt.


Neked könnyű

Ha azt szeretnéd, hogy legyen esélyünk,
gyöngeségünket nézd el Uram. Vétkünk
ne tartsd számon. Tégy úgy, mintha felednéd,
mint novemberi szélre bízott pernyét.

Minden közösen elkövetett bűnre
tedd a megbocsátás flastromát; gyűrd be
elnézően széles nadrágzsebedbe.
Ne legyen rossz pontunk, se éjjel rendre

felbukkanó lidérc, hogy meggyötörjön,
se kártyából vár, hogy fejünkre dőljön;
életutunkat ne kísérjen átok.

Nem vagyunk haszontalan mákvirágok.
Neked könnyű, könnyed fejbiccenéssel
mindent helyrepofozhatsz, ha nem késel.


Öregesen

Alkonyodik. Kinn ülök a falócán,
öreg fejjel, házunk előtt. Tanúm
az ég, a föld: mélázgatok egy nótán.
Ez nem is olyan különös falun.

Két strófája van. Az egyik eszembe
jut. Formálgatom ajkaim között,
de a másik nem akar a nyelvemre
jönni. Mérgelődöm. Csütörtököt

mond a tudományom. Hiába minden!
Kis idő múlva már fel is adom.
Átváltok. Derülni kezdek egy viccen.

Tegnap hallottam. Komaasszonyom
mesélte, s hogy számat megédesítsem,
megkezdett almám tovább harapom.


Ötven évvel később

Kormos-szürke, lyukaktól ékes házak
nem mosódnak ki emlékezetemből,
se az egész méltatlan múlt. Nyeldeklőm
fel-le mozog, ha a gyilkos világnak

képei törnek elő: a sok vétlen
áldozat, letartóztatott mártírok
véres ábrázata, a kiállt kínok,
a halálrettegés órája. Érzem,

hogyan szakadt sokakról a verejték,
amikor lázas ajakkal fohászuk
kétségbeesett szavait rebegték.

Hiába. Miközben égre emelték
tekintetüket, sóhajuk, imájuk
a hóhért csak vigyorgásra késztették.


Pokoljárás

Nagy enyves tóba zuhanok le fentről;
minden percben mélyebbre süllyedek.
Pokolra szállok. Egyre közelebbről
látszó lángjai megnövekszenek.

Sikoltozó holt lények párbeszéde
a kibírhatatlan hőségben, Engem
is magával ragad a csüggedésbe
torkolló valóság. Itt értelmetlen

minden remény, nem segít az imádság.
A kárhozottak vad zenebonája,
s a Szörny tágra nyílt torkából felszálló

örök füst fojtja el a hitet; vádló
lelkiismeretünk önmaga zárja
be mögöttünk Gyehennánk kapuszárnyát.


Részvét

A hibás élet tudja, mit beszél!
Szava fülsiketítően gyötör meg:
sokkal átlátszóbbnak tűnik minden baj
s keserűbbnek, de nem tudod, miért?

Egy-két perc csak és már mindenre késő;
a sejtés elhagyott vackára iszkol.
Míg köldöködből a táj kivirágzik,
részvéttel néz rád a szomorú tündér:

túl soká bámultad a Keljfeljancsit;
mire feleszméltél, kiüresedtél.
Most árnyék kötéltáncoskodik benned.

Nem mész tovább, mert már esteledik,
püspöklila tapétába temetnek,
és fű takarja majd el a satöbbit.


Sok minden vagy

Neved szerint hátul állsz az évkönyvben.
Nemed szerint hadba állsz az idővel.
Egyszerre vagy erőteljes s törékeny,
egyszerre vonz bizonyosság és kétely,

egyszerre tör fel benned lelkesültség,
szelíd öröm, szomorúság, feszültség,
egyszerre látsz színes jövőt, rémálmot.
Te vagy, aki a teremtést formálod.

Te vagy, aki királynőként uralkodsz:
lelkem mélyén fennkölt világot alkotsz.
Főd koronás, tested aranypalástban,

szemed körül kihívó mosolygás van.
Ki rád tekint, elvarázsolt és részeg,
feldúlt s zavart. Lesajnálkozva nézed.


Sorstársad lettem

Szegény tehén! Most értem meg, mit érzel!
Veled együtt a vágóhídra visznek.
Én is sorban állok; épp közelítek
a helyhez, ahol véres események

játszódnak le. Leölnek. Pár nap múlva
ott kínálják darabjaim a pulton
a vásárlóközönségnek. Friss húsból
válogatnak; gusztálnak, száz szem bújja

kitett árcédulám, száz kéz forgatja
becsomagolt combomat, lapockámat,
hasam, hátam, veséim, tüdőm, májam.

Aki kinéz s elégedett az árral,
fizet értem és hazavisz szatyrában;
otthon megsüt, felfal, és száját nyalja.


Szemben az ágon

Szegény madár, hogy fázik odakint,
szemben az ágon. Felborzolva tollát
ül és vár. Gyors szárnysuhogásait
nem hallani. Szemem merev szobrot lát.

Meddig marad mozdulatlan pózában
az irgalmatlannak tűnő hidegben?
Fagyos szél dühöng, erős hófúvás van.
Csak ül, csak ül, pillanatig sem retten

a fagyhaláltól. Látszik rajta, bírja
a nélkülözést, egykedvűen, szárnyát,
mind a kettőt jól magához szorítva

gubbaszt. Ki tudja, vajon most mit érez?
Feje nem forog, nem emeli lábát;
ha földre zuhan, ott a macskáé lesz.


Szerelmi vallomás

Ha megkérnéd a kezem, nem szabódnék,
de azért az is jó, hogy szeretődnek
tekintesz. Szeretlek. Nagy bolond volnék,
ha felhúzott orral elmennék tőled.

Szeretlek. Hajtogatom, és jól látom,
milyen jól esik neked. Bízol bennem.
Igen. Szeretlek, s ezen a világon
én szeretlek a legjobban, szerelmem.

Látszik, homlokod kisimul; örvendhetsz,
becéző szavaimban örömet lelsz.
Fogadj szót, nem bánod meg, légy vidámabb.

Ismerlek, neked nem tesz jót a bánat!
Gyere, bújj ide mellém, két kezemmel
hadd dédelgesselek itt az ölemben.


Tapogatódzások

Óvatosan csak az ujja hegyével
tapogatja le, amit lát az egyre
szűkebb térben. Megejti, milyen ferde
a legtöbb sík, és különösen éjjel,

ha sötét van, lesznek furcsák a tárgyak.
Olyankor bátrabban simítja végig
felületüket, bár a komor árnyak
körvonalai feszélyezik; félig

úgy tűnnek, mintha valóságos formák
lennének. Akkor, mint a csiga csápja,
ujjai visszahúzódnak öklébe,

ám ebben nincs semmi titokzatosság;
az üresség és a csönd fontossága
nyilvánul meg s egy hang eshetősége.


Taposómalomban

Zűrös napok után nyugtalan éjek
suhannak a nagy semmiségbe. Várjuk,
hogy révbe jussunk, és gyermeki álmunk
beteljesülhessen, hogy kéz a kézben

oda érkezhessünk, ahová vágytunk.
Az értünk jövő Béke fénykörébe,
a visszavonhatatlan messzeségbe,
ahol nyugalom vár és szép halálunk.

De egyre jobban halasztódik minden,
a viharban szélcsendre nincs kilátás;
csak hajsza van, hogy végleg megőrjítsen,

csak rémálmok, hogy zokogva ébredjünk.
Már elviselhetetlen a fejfájás;
hiába minden, hiába kesergünk.


Téli viharban

Fenn az ég szürke. Lenn a fák még barnák
és nyugtalanok; vad szél rázza őket.
Február vége van. Ma a felhőket
is elűzte a komor egyszínűség.

Hideg van. Szokatlanul hideg. Szükség
van meleg kabátra, sapkára, sálra,
s gyors lépteimre, nehogy lecibálja
rólam a szélvihar dühe egy nem várt

pillanatban ruháimat, s itt álljak
először dideregve majd megfagyva
egy málladozó pesti háznak dőlve

mozdulatlanul, mint közismert őre
a Pompeji kincstárnak, akit halva,
vulkánhamuba temetve találtak.


Történelmi leckék

Száz csatakígyó röppen. Egymást ölve
hadakozik a két elszánt ellenség.
Egymást csonkítva, átszúrva, ledöfve.
Talán felismerjük. Ismert jelenség.

Lovak ágaskodnak, vagy jobbra-balra
nyargalnak; gazdájuk lóg a kengyelről.
Karja hiányzik vagy átlőve torka.
Maga sem akart tudni kegyelemről.

Ugorjunk néhány századot előre:
mint bábuk hullunk a géppuskazajban,
fejünk sisakban pattan le a földre,

törzsünk, nyak, láb, kar százezer darabban
repül fel az égbe: robbant a gránát,
egy kéz éppen a templomtornyon száll át.


Utolsónak

A fények birodalmának utolsó
díszpolgára lettem. Mellemre tűzték
életművem jutalmául türkizkék,
gyönyörű jelvényüket, s a hasonló

motívummal díszített oklevélen
felsorolt érdemeimmel méltatták
a közel hatvan évig tartó munkát,
amit a fény őrzése érdekében

kifejtettem. Már reszkető kezemmel
vettem át az iratot. Megtapsoltak.
Az elnök úr még néhány keresetlen

szóval ecsetelte az elmúlt évek
gigászi harcát, (már nagy bajok voltak)
miközben csönd lett s kihunytak a fények.


Ünnepi játék

Az ember örömében,
ha hó hullik, megáll,
s kimondhatatlan kéjjel
hópelyheket kajál.

Ajka félig lefagyva
tátog. A friss, hideg
égből leszálló manna
jókedvvel tölti meg.

Játszik az örök gyermek;
pufók arca pirul.
A fenyők nézegetnek

a környék felvidul,
angyalok jönnek-mennek,
minden lámpa kigyúl.


Ünnepnap

A hullaház is sokkal derűsebb;
helyére kerültek a dolgok.
Nem szivárog a sok kékszínű seb,
kevésbé bűzlenek a gyomrok.

A torz formák valóságszerűek;
megszelídül a betört homlok,
a zúzott térd, az eltolt izület,
az izomtól megfosztott csontok.

Szinte szépek. Valami csöndes béke
sugárzik róluk: a mozdulatlanság
nyugalma, és vér sem látszik sehol.

Lassan mindent belep a szürke por,
az öröklétre szenderült bágyadtság:
az öntudatlan álmok szövevénye.


Végelgyengülés

Mint sebzett állat valahol az erdő
legmélyén, összehúzódzkodva vackán,
úgy nyögök fájó tagjaimtól pergő
patak mellett egymásra hordott szalmán,

száraz faleveleken, s alig élek.
Mint űzött vad, akit több vadász zargat,
s nincs éjjele, se nappala, csak hallgat,
magamba roskadok, gennyes fekélyek

lepik el testem, fürge, falánk férgek
tömege rágódik rajtam, de ezt már
nem érzékelem, sőt azt sem, hogy péntek

délután van, mert megrontott a szempár.
Ijesztő gyorsan közeleg az alkony;
a kora reggel már nem talál talpon.


Végső búcsú után

A halálról még sosem írtak
szebb szavakat. Első soráról
eszembe jut, mennyire sírtak,
akik hallották. Nagy, mély gyászból

fakadt minden gondolat benne.
Akiről szólt, már nincsen többé.
Itt nyugszik örökre, dérlepte
sírdomb alatt. Végleg a földé

lett áldott, szép teste. Az ég fenn
beszürkült a szállongó ködben;
torkom szorongatja a kétely

s lelkem palástolt fájdalmától
kibuggyanó, keserű könnyel
feltörő bűntudatom vádol.


Döbbenet

Zavarodottan álltak. Földre szegzett
tekintettel, mert álmélkodtak: semmi
sem jut eszükbe arról, ami történt.
Világos volt: ennél már kuszáltabban

nem lehet átélni az elmulasztott
lehetőségek fájdalmát, a rosszra
forduló napok tartós sötétségét.
Tudták, hiába várnak megoldásra,

nem lesz. Szorongásuk csak fokozódik.
Mind, amit eddig jónak tartottak, most
köddé válik és bizonytalansággá.

Hallgattak. Szerteszét guruló gyöngyök
fényét bámulták, földöntúli hangok
duruzsoltak kacérkodva fülükbe.


Búcsúztató

A halálharang kongatása közben
összeszorul a szívünk. Sírva állunk
a sír körül, s bizony hosszú idő kell
erőt venni magunkon. Jó barátunk

a pap szerint ma fenn a fényözönnel,
lenn a sötét nyirokkal került szembe.
Ilyen a sors: a legnagyobb közönnyel
végzi végső búcsúnk; az örök rendbe,

s az anyagba való felvételünket.
Amikor éveink számát sokallja,
két különváló részre oszlik lényünk:

félig angyalok, félig por leszünk, mert
a Kifürkészhetetlen így akarja;
de hogy miért, azt ésszel fel nem érjük.


Varázsgömb előtt

Úgy érzem, a legutóbbi időben
egyre inkább hiszünk jobbik felünknek.
Már feledésbe merült zeneművek
csendülnek fel; finom, metszett tükörben

a látszatok is valóságszerűek.
Itt állunk egy képzeletbeli körben,
s tökéletesre csiszolt drágakőben
gyönyörködünk. Ma egyre nagyszerűbbek

élményeink: nagy titkos varázsgömbben
látjuk közeledő jövőnk, miközben
a föld jelen urai mind letűnnek.

Helyettük igazmondók, nyíltszívűek,
hűek, önzetlenek és lánglelkűek
jönnek közénk az ünnepélyes csöndben.