A folyó mentén
Virít a rét, kígyózó folyó mentén
ballag az út. Szinte végtelenségig
csábítja lábaim. Lefelé enyhén
lejt, mint a víz medre. Itt-ott az égig
nyúló fák köszöntenek. A nap éget.
Idén erős a nyár, de barangolni
ilyenkor is jó, a szikrázó fények
látványa vonz. Jó kedvem van; dalolni
kezdek: anyámtól tanult, régi dallam
édeskés foszlányai ködlenek fel.
Csodálkozom, hiszen gyermekkoromban
hallottam tőle. Korán reggel halkan,
érzéssel dúdolt mosogatás közben,
mialatt még félig álomban voltam.
A temetés
Gyöngéd kezek visznek köröskörül
ebben a nagy, rám szakadt csöndben.
Arc nélküli lelkem örül;
úszik a rég nem volt gyönyörben.
Illat és fény mind, ami fáj,
és nyoma sincs az iszonyúnak.
Az est aranypora szitál;
ismeretlen virágok hullnak.
Életutam szép temetése
ez; a legszebb álom korábbról,
amire gyermekkorom óta
várok: az ismert léggömb-móka.
Ami itt volt, most ott száll távol;
picurka pont a messzeségbe.
Az agg viharmadár
Szívem fészek, ott csücsülök,
ott gubbasztok, több mint száz éve.
Csak szemem mered a sötétbe;
itt mindenkit elkerülök.
Az ősz szele, a tél zenéje
hidegen hagy, nem repülök.
Csöndben, szárnyszegetten ülök,
egy pontra, magam elé nézve.
Felborzolt tollakkal, megtörten
a semmit várom egyedül.
Kiköpött hulladék, gyötrő szenny
vesz körül, vihar dühe rángat;
a múltból felbukkanó árnyak
cibálnak türelmetlenül.
Ihlet
A költő hintázik. Lába magasba
lendül. Oda-vissza. Siklik a hinta
a rózsakert fölött; pintyőkék hangja
kíséri. Mindkét térdét behajlítja.
Fékezni próbál, de felfogja, késő!
Az ihlet perce fölfelé röpíti.
Túl kerül a föld bűvkörén is, és ő
csak száll; kötelességét teljesíti.
Harsonaszó lesz, hogy felerősödve
a némaságra ítélt űrt betöltse.
Minden kolonc leszakad róla. Végleg!
Csak a gyönyör, az elszabadult lélek
ujjongása suhan vele; az élet
úgy, ahogy volt, beleveszik a ködbe.
Bohóclét
Legközelebb majd jobban sikerül!
A makimajom a fejedre ül;
ott kézen áll, belecsimpaszkodik
hajadba, s felfelé nyújtózkodik.
Fogát mutatja, hangosan makog,
aztán leugrik és eloldalog,
mire észre veszed, már ketrece
mélyén gubbaszt; kis majma van vele.
Megsajnálod, és békében hagyod.
Ledobod köntösöd és befalod
soványka vacsorád, felhörpölöd
ócska borod, s féltíz és tíz között
bebújsz az ágyba, álomba zuhansz,
mint valami gondnélküli suhanc.
Egy pillanatra
A hónapokig tartó bénultságból
felrázva magát ismét körülnézett;
úgy látta, a szoba négy sarka megvolt,
a pókhálók sem voltak feketébbek,
a komódon sem látszott még durvább por.
Mivel az ablak nyitva volt, kikémlelt:
a hegyet éppen elnyelte a távol;
a lángoló alkony finom köddé lett.
Elmélázott; könny szökött a szemébe
egy elmúlásról szóló híres verstől;
s annyira jó volt elérzékenyülni.
„Ha szárnyam volna, most tudnék repülni”
– mondta magának, s hallotta közelről
azt a hangot, mint akkor harminc éve.
Elernyedés
Bosszúból a tenger kudarc miatt
háttal ülök az ablaknak, úgy nézem
szobám falát. Most nagy gyönyörűségem
telik benne: fáradt tagjaimat
pihentetni, lassan kikapcsolódni;
érezni, hogy körülöttem a tér
elmosódik, nyugvópontjához ér.
Ilyenkor olyan jó elandalodni.
Nem törődni a jövővel, a gond
vasmarkától nem szenvedni; igaz
békére lelni. Mint buzgó vakond
beleásni magam a semmiségbe,
ahol már vár az áhított vigasz:
tétlenségem édes gyönyörűsége.
Elsüllyed az egész
Ó, minden dohogás hiába,
és minden okos ellenérv.
Megtett lépteink sokkhatása
a létből kitüremlő sérv.
Többé már elővigyázattal
se mentjük meg a menthetőt.
A felkorbácsolt iszonyattal
kerülünk szembe. Az időt
elpuskáztuk. A folyamat
útjára indult, lendkerék
törvénye működik: makacs,
tőlünk független, nyers erők-
től süllyed az Egész: a szép,
a jó, a Föld, a létezők.
Emelkedettség
Léted teljes, ha bölcsességed
elérte a szárnyaló szintet.
A Tündér rád mosolygott s intett:
kövesd, s száz kéz se fog le téged,
hogy el ne indulj s el ne juss a
mától már sírig tartó békét
s meghatározó, nemes végcélt
nyújtó, megszolgált, tiszta útra,
ahol kötődésektől mentes
tudattal éled át a csendes
órák boldogító folyását,
amikor lelked megnyugvással
szemléli szelíd magányában
mélyébe rejtett égi mását.
Erőre kapva
Amikor szeme durván elsötétült,
visszfényében megláttam félénk arcom.
Nem hittem volna, hogy ennyire rémült
vagyok a felém irányult haragtól.
Minden kis porcikám reszketett, torkom
összeszorult, verejtékezni kezdtem;
éreztem, ezen a kritikus ponton,
ha még sokáig maradok, elvesztem.
Felfújtam magam; két mély lélegzettel
nyers erő szállt eltespedt izmaimba;
elképesztően heves lendülettel
nyakába ugrottam s földre döntöttem.
Tehetetlen dühvel anyámat szidta,
mire ingujját a szájába tömtem.
Feleszmélés
Kinn a verőfényben sétáltam; akkor
döbbentem rá: a fáknak és füveknek
testvére vagyok, a virágok körben
is húgaim, a madarak az égen
öcsköseim. Attól a pillanattól
kezdve feltolult az örök időktől
bennem lévő vitathatatlan, ősi
tudás: mi itt a földön az Egésznek
részei vagyunk, a Nagy Alkotásnak
élő örökösei; főszereplők
egy pillanatról-pillanatra más és
más, mozgalmas, nagystílű színdarabban,
ebben a számunkra kimért időben,
azért, hogy gyönyörködhessünk egymásban.
Ha itt lehetne!
Nézd, a táj hogyan zöldül! A tegnap még
csupasz ág reggelre belombozódik;
messze távolban a zsenge fű hódít,
a közelben a pitypang. Mit nem adnék,
ha most felülről az égből láthatnám
a frissülő, megújuló világot,
mint az a tárt szárnyú, boldog madár ott
fenn a felhők között, vagy ahogy Annám
látja most szegény, Isten közelében.
Iszonyúan hiányzik. Tavaly télen
veszítettük el. Fényes mosolygása
így tavasszal, most mindent beragyogna.
Biztosan tudom, nagyon álmélkodna:
milyen mély arcom, homlokom sok ránca.
Hazatérés
Visszajönnél? Szó nélkül, egyszerűen
fogadnálak. Gyermekkori mosollyal,
hónod alatt az ismert hegedűvel
ott állnál az előszobaajtóban.
Érezném, még mindig szeretlek. Ócska
kabátod, cipőd kicserélném újra.
Senki ne bántson, ne légy szégyenfoltja
nemednek; öreg arcod kisimulva
méltóbb volna hozzád. Évektől bűzlő
vászoningedet kimosnám, vasalnám.
Biztos jól esnék a forró habfürdő!
Amikor velem éltél, én sikáltam
a hátad, én borotváltam le halvány-
szőke bajszod; nem voltál ily anyátlan.
Időtöltés
Csipeszeddel igyekszel kihúzgálni
füleidből s orrod alól a szőrt.
Tehetnél mást is: ablakodnál állni,
s kinézni. Úgy koptatni az időt.
Ennél jobbat most nehéz kitalálni,
sajnos, már elfuseráltad erőd.
Ma elég kínos volna hajkurászni
a hozzád való, vélt eszményi nőt.
Férfias tartáshoz kell némi gőg,
hiszen a vállalt feladat nem könnyű:
emlékeid útvesztőit bejárni,
csupán azért, hogy akkor, ha a szörnyű
vénség rád lel, sikerüljön belátni:
hiába szeretnéd, nincs szeretőd.
Jó, hogy látlak
Gyere. Nálam aludhatsz. Van két ágyam.
Meglátod, milyen jó helyed lesz. Késő
éjfélig beszélgethetünk. Úgyis rég
csevegtünk zűrzavaros dolgainkról.
Mi van veled? Hogy élsz? Van-e még mindig
kedved új kalandra? Ahogy elnézlek,
semmit sem változtál, nem úgy mint én. Mondd,
de őszintén, ugye megöregedtem?
Te mindig biztattál, dicsértél. Jó volt
önérzetemnek. Mióta elváltak
útjaink, egyre borúlátóbb lettem.
Odajutottam, a legszívesebben
bevennék egy marék altatót, hidd el,
a magam fajtának fárasztó élni.
Kibontakozás
Ahogy a lehullt papírért hajoltunk,
két kinyújtott kezünk épp összeért.
Sejtettük, soha többé nem lesz nyugtunk;
mind így jár, aki elveszti eszét.
Átöleltelek. Készségesen hagytad.
Odasimultál a mellemre, és
gyönyörködve éreztük az izgalmat,
az egyre féktelenebb szívverés
elragadtatását, a rátalálás
minden sejtet átjáró diadalmát.
Kinyíló ajkaink egymást keresték;
elöntött a hév, már nem volt megállás:
túlfűtöttségünk tépte le az almát,
eksztázisunk rakta ránk drága terhét.
Kismarosi kertünkben
Madárszárnyak lágy surranása jelzi,
ismét tavasz van, és remélhetően
nem jön vissza a tél. Ki lehet menni
felásni a kertet, magokat vetni,
élvezni a tájat és délidőben
először a szabadban ebédelni
a fagytól megkopott tölgyfaasztalnál.
Látni a terjedő zöldet, a fénylő,
fehér falon napfürdőző, sötétlő
légysereget, a rózsabokrok alján
már kibúvó nárciszokat, a pitypang,
a tyúkhúr, a kis salátaboglárka
első leveleit, s ezernyi füttyhang
koncertjét hallgatni csak úgy, potyára.
Könnyekkel szemében
Felsikoltott. Az elviselhetetlen
fájdalom marcangolta. Könnybe lábadt
szemekkel élte át a rátört csöndben
csalódottságát. Törődött volt s fáradt.
Tegnap esti hosszú vitájuk ismét
előjött, de most új világításban.
Most inkább magát hibáztatta. Imrét
megpróbálta mentegetni. Ez rávall.
Ez az önvádaskodás, ez a félénk
kimondása a teljes igazságnak.
Szerelmük régi lángja talán még ég,
de heve már más, mint a kezdeteknél;
ezért van, hogy olyan érzése támad:
nem valós, hanem álomképet szemlél.
Lehet másképpen is
Te ránctalan test, hófehér fog,
méznél édesebb nyál, lágy, szép kéz
a legkínzóbb emléket hagyták
hátra fejemben. Fiatalság!
Már nem hasonlítok magamra.
Régi fényemből már egyetlen
villanás se maradt; pogányul
elintéztetek, fürge évek!
A nyargalás nincsen ínyemre.
Minek futni lóhalálában?
Csak vánszorogni volna kedvem,
csoszogó léptekkel haladni
a ráérős lomhaság útján.
Ballagni. Ahová már várnak.
Ma már tudod
Minden, ami volt, újra itt van.
A kék szőnyegen. A sok emlék.
Te, én. – De én mintha nem lennék.
Szemedben valami megcsillan.
Valami fény. Valami sírban
született fény: az örök csend még
látható fénye. Már lefednéd,
de nincs erőd. Fájdalmaidban
összeestél, megöregedtél.
Abból élsz, amit tőlem kaptál.
Ha korán ébredsz, és tükörbe
nézel, világosabb a napnál:
akit ma már meg sem ismernél,
magába rejteget örökre.
Már soha többé
Többé nem kérdezem meg varázstükröm:
„Ugyan, e nagyvilágon ki a legszebb?”
mert úgyis hazudik. Egy hang belülről
figyelmeztetőn szól: „Ne irigyeljed
ifjú riválisaidat, hiába
tennél bármit, éveid elszaladtak.
Ez így van rendjén. Nincs sok idő hátra,
szépségedért húsz forintot sem adnak.
Bőröd ráncos lesz, szinte megriadnak
tőled, akik látnak; orrod meggörbül,
meggörnyedsz te is, melleid lottyadtan
lógnak, lábaid duplára dagadnak,
veséd nem működik, hajad megőszül,
összeomlásod visszavonhatatlan.”
Még mindig itt vagy
Lényedtől teli ez a város,
felködlesz minden utcasarkon;
a régi nyár, virágos karton
ruhád, könnyű alakod, bájos
mosolyod forró és szabályos
formájú szád körül. Itt tartom
még most is kezedet a balkon
karfáján kezemben. Homályos,
rossz idő jött. Azt a sok szépet
korom fedte be: sok goromba
feltételezés, az otromba
pletykák sora, de az emlékek
nem fakultak meg, itt maradtak
bennem, köröttem; átitattak.
Megtöretésünk
Közelítünk a rejtély rámájához.
A szép arc, arcunk hiányzik belőle.
A publikumnak, vajon érthető-e
fura arctalanságunk? Ne csodálkozz,
ez magától történt így. Alattomban
átmázolták a fejünket; sőt többet:
egész fizimiskánkat. Agyvelőnket,
mi mosattuk ki. Mára sokkal jobban
érezzük magunk. Nézd, milyen hatalmas
ebben a szuperszonikus korszakban
a robotfejű, mindentudó ember!
Boszorkánysága azonban fájdalmas:
Zsonglőrködik; csűrcsavar a szavakkal,
s mert törpelelkű, visszaszólni nem mer.
Mellékhatás
A legújabb gyógyszertől hasonlóvá
vált a nagy négylábú ragadozókhoz.
Minden körme átalakult karommá;
ketrecben vittük a közeli tóhoz.
Ott megfürdettük, de már akkor látszott,
furcsán viselkedik, izgő-mozgó volt,
mintha egy arra járó elefántot
látna, fogait vicsorgatva morgott.
Négy lábra állt. Bár Péter simogatta,
sajnos nem használt. A kitörő vadság
első jelei már érződtek rajta.
Egész bőre felületét sűrűn szőr
borította, s csapkodta kinőtt farkát;
rángatnom kellett, hogy elcsöndesüljön.
Mennyire jó
Néha feldereng a ráébredés:
a mindennap tapasztalt valóságban
valami szokatlanul édes és
állhatatosan visszatérő vágy van.
Olyan érzés, mint otthonos szobádban
az ebéd utáni elernyedés,
vagy az ablaknál ülni félhomályban
s álmélkodni: mennyire nem nehéz
dolog, ha lelked szembesül magával.
Emelt fővel, boldog bizonyossággal
venni tudomásul, kételkedés
nélkül, hogy zokogni nem szégyen, és
– ami sajnos nem történt mostanában –
minden világos lesz a szótlanságban.
Mimi a telefonnál
Van-e nála nemesebb lélek: drága
lakást vett nekem. Néha azt se tudja,
mivel kedveskedjék. Ha operába
megyünk, nagyestélyi, pazar nercbunda
és varázslatos ékszerek érkeznek
meg címemre gyönyörű dobozokban.
Természetesen virágkísérettel.
Persze, ha már ezeket szóba hoztam,
azt se hallgathatom el: megígérte,
kedden, új Mercin mehetek vidékre
anyáékhoz, hogy eldicsekedhessem
a gyémántköves gyűrűvel, nyaklánccal.
Ezt azért kapom, mert „hosszú a lábam”.
Bolond kis medvém, így kényeztet engem!
Mindenki jóllakott
Éhesek voltak. Két halon (kenyérrel)
osztozkodtak és spanyolhoni óbort
kortyoltak hozzá. Az út után jó volt
ott lenni Vele a közös ebéden.
A hosszantartó evés végeztével
összeszedték a hulladékot: nyolc font
maradt belőle. Csodálták a dolgot,
mert többet nyomott, mint maga az étel,
ami ebéd előtt asztalukon volt.
Talán megszaporodott evés közben?
Mindenki dugig ette magát. Többen
a fura jelenségen tanakodtak,
mások viszont hamar elálmosodtak,
miután még lehúztak néhány kortyot.
Most, hogy mindennek vége
Két hervadó lótusz zavaros vízben.
Te és én. Tükröd a kezemben tartom.
Benne fekete hajad s ébenszínben
lángoló szemeid. Mára már asszony
lettél. Riasztó jelekkel az éjfél
közeleg. Szemben veled sivárságom.
Ha még lány lennél, szépeket mesélnél,
de most csak nézel. Szavak nélkül, vádlón,
s lelkem feldúlja baljós hallgatásod.
Mintha örökké tartó per kezdődne;
az eltűnt évek perpatvara újra
formálódna: néma szitkozódások
szakadoznak fel, mintha ismétlődne
a múlt; csak alaposan megcsúnyulva.
Népszerűsége csúcsán
Vidám zeneszóval köszöntik hetven
éves korában, népszerűségének
csúcsán; szól a gitár, dagad az ének.
Virradatkor már ott állnak a kertben
ahol lakik. Álmából ébred. Rögtön
kikel az ágyából, és ablakához
siet. Kinéz: csűrje fehér falához
támaszkodva ott áll az egész nőkből
és férfiakból álló kórus s kedvenc
dalát éneklik teljes hangerővel.
Szeméből könny hull. Elérzékenyülten
hallgatja családja tagjait, régi
s új barátait, szomszédjait. Érzi,
ilyen fenséges napja többé nem lesz.
Növekvő tömegben
Őszi zápor mossa régi s új sírok
fénylő márványlapjait, kőkeresztjét,
miközben néhány felbukkanó vendég
meséli egymásnak az örök titkot.
Mintha a tömeg egyre nagyobb volna!
Misztikus megérzésem súgja: itt ma
szokatlan esemény lesz, kezdődik a
láthatatlan lelkek találkozója.
Lesz ünnepi beszéd, szavalat, ének.
Akik hosszú álmukból visszatérnek,
ujjonganak, hálát adnak az égnek,
szebb s jobb jövőt kívánnak és szerencsét.
Ha most mindenki visszakapná testét,
örömükben összeölelkeznének.
Ott kinn a réten
A halál percében összefonódtak.
Egy lény lettek, egyetlen gyönyörű
szoborrá érett formában, a holtak
mozdulatlanságában. Lágy, zöld fű
veszi őket körbe; alig látszódnak
ki belőle. Pazar testük bele
olvad a rét selymébe, fenn a roppant
kék ég ragyog. Az asszony hitvese
karjában fekszik megmerevült pózban.
Halántékán vöröslő, hosszú csík
egészen nyaka közepéig ér le.
Rádőlve, kezében pisztollyal, férje:
szája véres, talán még alkuszik
a szelíd arcon szétkenődött folttal.
Őszi reggel
A tócsák felszínén fény tükröződik:
a felkelő nap erősödő fénye.
Valamit kutat; talán a tegnapról
itt maradt eső illatát. A szélre
akasztott levelek jönnek, köszöntik;
csendül az ősz visszatérő zenéje.
Minden változik: egyik pillanatról
a másikra. Lágy színek keveréke
távoli hangok titokzatossága,
megborzongató hűvösség s a tájra
lassan rátelepedő kékes pára.
Az embernek saját törékenysége
s közös esendő sorsunk jut eszébe:
„mindennek már kezdetben ott a vége”.
Pénzszűkében
Távoli sorsunkról hiába törnénk
fejünket. Elképzelésünkből ritkán
valósul meg valami. Töredékek,
egészen kis részecskék az egészből.
Bajunk visszatérő. Gyötrő valóság.
Álmaink többnyire álmok maradnak.
Pénzkeretünk szűk. Így a legszebb tervek
is dugába dőlnek, nyilvánvaló lesz
megvalósíthatatlanságuk. Szánkban
hirtelen keserű ízt érzünk s csöndben,
félrevonultan, magunkba roskadva
üldögélünk egy homályos sarokban,
arcunk megnyúlik, elkerül az étvágy;
némi megszáradt kenyeret rágcsálunk.
Rabszolgasorban
Az Óriásoknak végük van. Törpék
ölik őket. Arcukon rászáradt könny.
Nagy erejüket furfanggal megtörték,
sorsuk megpecsételődött: rabszolgák
lettek. Most éppen piramist rakatnak
velük. Ha a követ egész nap hordták,
kábultan alszanak, de felriadnak,
mert villámlik, dörög az ég: vihar jön.
Csonttá-bőrré soványodtak. Őrzőik
korbácsolják őket; így tömegével
pusztulnak el. A sivatag homokja
a sírjuk, vagy éhes sakálok gyomra.
Az épülő királysírok tövében
porladó testük nyomait nem őrzik.
Régiségek között
A régi szép egyre jobban hiányzó;
a lassan felismerhetetlenségig
elmosódott emlékek, a szétmálló,
megbarnult képek, ki tudja hány évig
őrzött családi ereklyék: rózsálló
arcú porcelánbabák, csattok, réklik,
gyors légörvényben pörögve felszálló
kalaptoll, biblia, válltáska, félig
lerágott tollszár, tintatartó, tinta
nélkül, körpecsétes iratok, mintha
régiségbolt kacatjai volnának.
Ülök, a kezemben forgatom őket,
idézve a semmibe bújt időket;
komótosan vonulnak fel az árnyak.
Bűntudattal (Rossz nap után)
Nagyokat csapott az asztalra. Körben
az üres üvegek összekoccantak,
de meglepően egyikük sem dőlt el.
Fájdalmában ordított: „mit akarnak
tőlem? Mért gyaláznak; semmit se tettem.
Többször kísértettek, de ellenálltam;
az ördögnek nem adtam el a lelkem.
Az aljas szándékot hamar átláttam.
Igen, talán ott vétkeztem; elhittem,
ha némán, összeszorított fogakkal
hallgatok, és nem árulok el senkit,
utólag majd nem kell szégyellnem semmit
sem rohadt múltamból. Ártatlan arccal
mosolyoghatok az egész rossz viccen.
Semmi se a régi
Elsatnyulok így, komisz öregecskén.
A bamba valóság egymásba hordva
csak jelre váró, időzített bomba.
Ki legeltetné szemét öreg kecskén?
Szakállam nő, de mindennap fehérebb.
Turpisságokra már régen nincs kedvem;
nem is bíznék a könnyű győzelemben.
Jobban örülök az ízes ebédnek.
Igaz, étvágyam nem a régi. Lassan
eszegetek hiányos fogazattal.
Ha ettem, le is dőlök néhány percre
szunyókálni. Éjjel viszont nem alszom;
ide-oda járok, s a szobafalról
pókot kergetek, magamból kikelve.
Több kérés hozzád
Ígérd meg, mától fogva soha többé
nem hazudsz nekem, nem csapsz be, nem ágálsz
ellenem, nem uszítod rám kutyádat;
szeretőm leszel, s az maradsz örökké.
Örvendjünk egymásnak, tegyük élővé
kapcsolatunkat, hogy ne legyen válás
belőle, inkább színesebb és lágyabb;
örömünk ne változhasson ürömmé.
Viszonyunkat persze jobban tükrözné,
ha azt mondanám: se jó, se rossz, mégsem
mondom így; optimizmusom mást diktál.
Mert vallom, hogy sok ember megköszönné
az Úrnak, ha úgy élne, mint mi. Télen
még szerelmünk is lángol. Igaz, ritkán.
Sorsod kutyája
Ott fut nyomodban, és bokádba vájja
éles fogait, de te nem is érzed.
Azt sem, hogy egész nap erősen vérzett
a hosszú, mély seb. Csak furcsa szagára
figyelsz fel, noha még mindig nem döbbensz
rá, mitől is van; azt hiszed, a környék
hulladék gyűjtőhelye a büdösség
oka. Jóllehet zavar, tovább törtetsz.
Le is gyűrnéd a már kiagyalt távot,
de hirtelen nagy fáradtság lesz úrrá
rajtad: végtagjaid egyre lomhábban
visznek előre, levegőhiánnyal
küzdesz, s mintha már csak pár percre futná,
lepihensz; szíved tája egyre fájóbb.
Szépnek, jónak záloga
Ami egymáshoz illik, záloga
a szépségnek, és minden földi jónak.
Ilyenek ők, ha összemosolyognak
s a lenyugvó nap végső bíbora.
Ilyenek az utak, ha kanyarognak,
de végül is megérkeznek oda,
ahol örömünktől fellobog a
szerelmi tűz, és szemeink csillognak.
Ilyen, ha nyílik a galagonya,
ha kinyílt virágok összecsukódnak,
ha magas fűben a lovak nyihognak,
ha a tér sarkán álló kőszobornak
hó-márványán galambok csókolódznak;
a lét, ahogy megnyilvánul: csoda.
Szűkülő emlékezet
A talapzatok elmozdultak. Végre!
A szörnyű bronzok egymásra zuhantak.
Ott voltunk. Láttuk. De akik meghaltak?
Belebuktak a mérhetetlen éjbe.
A történések egyre halványabban
találnak helyet emlékezetünkben.
Kivéreztek? Magunkba temettük? Nem
lehet formába önteni szavakkal.
Mi mindent éltünk át! A múlt ködéből
a legfájóbb emlék bukkan fel néha.
Arról a sok hosszú, átvészelt évről
csak foszlányok maradtak. Itt-ott arcok,
a szenvedések ronda tartozéka,
és letaposott, jelnélküli hantok.
Téboly
Hulló falak vagyunk a harsonáktól;
szétroncsolódik bennünk a habarcs,
és az egymásra halmozott kövek
mind meglazulnak. Széles repedések
nyílnak közöttünk; színes szalamandrák
egymást kergetve rohannak ki-be.
A föld remeg, és mészpor füstölög.
Nagyobb lyukakon át, látszik a város.
Benne az épületek omladoznak,
kettéhasad a márvány templom tornya,
a nép összevissza fut, jajveszékel.
Menekülhetnék, de állva maradtam.
A legsötétebb sarokba húzódva
reszketve várok, figyelem a romlást.
Téli hangulat
A holdból egy piciny karéj
jelzi, hogy közelít az éj.
A menny még fénylik, de a föld
színén már szétáradt a csönd.
Mert mindennél puhább a hó,
fehér takarónak való,
s mert oly fehér, tőle a fák
színe egyre barnábbra vált.
Barnább csupán a kerítés!
Lécei közt szemem kinéz
a messzeségbe, ahol a
ködből színarany fuvola
képzeletbeli hangja szól
a dombok fölött valahol.
Túlzott emancipáció
Újra visszavettél, nem fenyegettél,
noha rossz voltam: hűtlen, ingatag;
(igazán nehéz kitartanom egynél)
szívedben nincsen különös harag.
Minél többet vagyok a „többieknél”,
őszinteségem annál pimaszabb,
de elnézed, ahelyett, hogy megvetnél.
Csodálva hallom becéző szavad.
Az értékek mára átrendeződtek:
a mai napig a női szemérem
szűzi erény volt és kívánatos.
Korunkban, aki még állhatatos,
(ezt még átmenetileg sem ígérem)
az vagy bolond, vagy nem is számít nőnek.
Új idők
A hónál fehérebb márványszobrokra
nem volt szükség. Így darabokra törték
őket: puskával lőtt rájuk az őrség,
végül pár fogdmeg eltakarította.
Helyettük hamar az eldurvult környék
kivágott fáit összedarabolva
fafigurák készültek: kerti törpék,
piros sipkásak, durván elnagyolva.
A főhadnagy gyorsan elkészíttette
alakjukat pufók arccal, sörhassal.
Most ott sétál közöttük reggelente.
Látszik, nagyon elégedett magával.
Itt, a harcok során megrongált parkban,
egy héten több ízben is fogadás van.
Zűrzavar
A legtöbb dolog nem természetes.
Az örömünnep se. Belőle egy van,
amikor Jézus a világba jött.
Csodatetteit láthattuk, de később
senki se hitt neki. Az őserőt
többre becsültük. Ki-ki vagyonát
féltette. Néhány tanácstalanul
piszmogott, emlékezéseit írta,
végül úgy döntött, beáll katonának.
Egyre több lett a sas, kevés a bárány,
s az áldozathoz szükséges idő.
A bosszúálló tucat-arc üvöltött.
Kijött egy-két pap is, hogy körülnézzen,
de eső esett, s inkább sarkon fordult.
Vadvirágok
Minden nap lehet újra kezdeni,
minden nap alkalmas a fordulatra.
Nézd a kicsiny fát, ha átöleli
mindkét karod, kizöldül virradatra.
Gyönyörű kert tárulkozik eléd;
fáid mind visszakapják lombjukat.
Sóhajtasz; más varázslat jön-e még?
Vadvirágok kínálják magukat.
Ott lengenek a feltámadó szélben;
kék, zöld, sárga, rózsaszínű, fehér,
megszámlálhatatlan, édeni ékszer.
Tágra nyitott szemünknek szánt ajándék.
Mire a napfény ismét ideér,
a tágas mezőn végigfut az árnyék.
Valamit tenni kell
Előfordul, hogy jobb pillanatomban
van még némi huncutság mosolyomban,
de szám keskenyül, sőt néha lebiggyed,
mint akit végleg cserben hagy az ihlet.
Még megesik, hogy optimistán nézek
jövőmbe, de ahogy telnek az évek,
egyre kevesebb okom van nevetni.
Tudom, ez ellen valamit kell tenni!
Odaállni a tükör elé, spontán
hülye grimaszokat vágni, röhögni
a látott önarcképen, vagy ha Olgám
bejön a szobába, karomba kapni,
csókolgatni haját, száját, legyőzni
gátlásom; új figurákat akarni.
Versolvasás közben
Milyen régen volt, talán igaz sem volt;
amikor verseim együtt betűztük,
a pamlagon s testközelbe kerültünk,
egyszerre kifényesedett a mennybolt.
A kapcsos füzet kiesett kezünkből;
gyöngéden átkaroltam derekad s lágy
csókkal melengettem ajkaid, vad vágy
nélkül; mohóság nem unszolt belülről.
Finom voltam, mint legtöbb költeményem
alaphangja s úgy véltem, értékelted:
átadtad magad szelíd szerelmemnek,
de őzek ártatlan tekintetével
néztél szemembe, mintha arra várnál:
picivel legyek merészebb a vártnál.
Éjjel a tó partján
Szelíd éj van. Kékes köddé mosódik
össze a táj, mindenen nyugalom van.
Egy álmából riadó madár szólal;
a szellő nyája: ezer illat bódít.
Az eget nézem, és abból adódik:
csak a fák csúcsa vehető ki jobban,
a többi küzd a tömött árnyékokkal.
Előző nap még annyi minden volt itt:
formák, alakok, a valóság fénye!
Sőt, a látható valóságnál sokkal
szélesebb bőség: a lét összessége.
Most csak a felhők szárnyán úszó Hold ring
lenn lábamnál a tükörszínű tóban;
csillogása egymásra fodrozódik.
Az Ő birodalmában
A végtelenbe torkolló utakról
elmondható: egyszer majd összeérnek,
ha az Úrhoz panaszkodó szavakból
összeáll egy Őt magasztaló Ének.
Ha ez a fájó, meghasonlott élet,
nem kell tovább, mert a halott anyagból
nem marad más, csak szellemünk, és abból
csalódott álmunk új világra ébred.
Ott nincs sötétség, és tüzek sem égnek,
csak szelídség van, hogy helyet adhasson
az el nem múló, enyhet nyújtó Fénynek.
Akkor a nagy, lepecsételt palackból
többé nem törhet felszínre a Végzet,
se a Halál, a leselkedő fantom.
Együtt a Téren
Feljön a fény. Az Igazság fennkölt napja közel van.
Várjuk az órát. Most már jönnie kell! Idejöttünk,
mint hű hívei. Mind itt állunk; még a sötétben
összeverődve, hajnal előtt érkezve a Térre.
Lelkesedéssel lessük mindent átitató, még
ködbe takart sugarát skarlátszín lángba borulni.
Majd, ha kibukkan rejteke árnyas öléből,
s újra eléri szemünk bogarát, örömünnep
bontakozik ki, hozsannánk száll a magasba.
Most a jelenlévők közül minden arc odafordul
arra a pontra, ahonnan az ismert Szó ezer éve
szüntelenül hangzik, s int bölcs nyugalomra.
Ebben a percben látni a széles mennyre kirajzolt
ősi jelet. Mindnyájan térdre zuhanva fogadjuk.
Üdvözültség
Havak hullását hallgatom;
kosárnyi gyöngy a bánatom.
Ebben a titokzatos estben
fölém hajolt, akit kerestem.
Most, hogy úgy fáj minden, s úgy éget
ez a csúnyává-rontott élet,
ősi kérdésekre ad választ,
kinyújtott két kezével támaszt.
Nem is tudtam, hogy van; most érzem.
Forróság jár át közelében:
véget nem érő nagy magányban
véget nem érő boldogság van.
Szótlan tömegben száll a lelkem
mélyére. Örök tűz! Mindketten
tudjuk, e perc legfőbb varázsa:
kicsiny és Nagy találkozása.
