HÍD, ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT

Alkony, ha érkezik

A táj csöndessége,
az est közelsége,
bíbor színek dalba
szedhető nyugalma.

Búcsúra készülő
átmeneti idő:
árnyat köszöntő fény
habfellegek ölén,

s az érkező homály,
hogy legyen, mit csodálj
még a sötét előtt,

mert majdnem megríkat
a rád szállt áhítat,
mint utad keresőt.

Emlékek igézetében

Váratlanul a teljes testetlenség
állapotába került. Így magánya
is kevésbé fájt; mint üdvözölt vendég,
lépett be tágra nyíló tudatába.

Kíváncsi volt: élete gazdagsága,
(a számtalan, egymást követő emlék,
közeli s távoli múltjából) hátha
ismét átélhető lesz; sok remek kép

visszanyerve eredeti szépségét.
A fénylő tengert árnyaló, mélykék ég,
a partot körbeszegő, sötét sziklák

sora, amint a csobbanó hullámok
hófehér habjaikkal beborítják
őket, s a tovarebbenő sirályok.

Már süt a nap

Felébredtél, s máris zavaróan hat
az ágy, mert süt a nap. Az ablakodra
odasündörög sugara, s csillogva
táncol előtted, hirdeti a hajnalt.

Ki is mászol takaród alól, s egy-két
ásítás után kibámulsz a kertbe,
nézed nyíló virágaidat, egyre
növekvő fáidat. Boldogan szednéd

gyümölcsüket, de arra még várnod kell.
Kell két hét; hogy beérjen a cseresznye,
utána a meggy, a barack s a többi.

Imádod őket. Szinte kábítószer
számodra ízük, illatuk. Jókedvre
derítő levüket, de jó szürcsölni!

Az Ige szerint

Szétziláltuk magunkban a nekünk szánt,
isteni óhaj formálta Egységet.
Összetöredeztünk, és egyre mélyebb
szintre süllyedtünk. Bár rossz helyzetünk bánt,

mert el nem fogyó bűntudatunk mardos:
tagadjuk a züllést, a Kétség kínját,
mert mit sem sejtve Őt követtük inkább,
aki mielőtt benyel, körbenyaldos.

Holt testünkből ha majd kiszáll a lélek,
s visszatérünk oda, ahonnan egykor
az Úr utunkra indított, Igéje

elcsitít bensőnkben minden kétségbe-
ejtő, hamis hangot, s az ősi, szent kor
rendje helyreáll: az új Örökélet.

Reggeli boldogság

Nekem ez a világ teljességében tetszik.
Hóval fedett hegyek, köd borította völgyek.
Magasság és mélység, szárazföld, víz vetekszik,
elismerésemért: vajon melyikük győz, mert

mindent szépnek tartok. Páratlannak élem meg
a táj gazdagságát, a menny végtelenségét:
suhanó csodáit röppenő életemnek.
Az örök változás bűvös rejtelmességét,

a szép, a rút, a jó, a rossz gyors körforgását.
Gyönyörű testedet, amint a parton vársz rám,
a sima fövenyen, a hullámok zúgását,

a szél zaját, a Nap lelket pezsdítő fényét,
hogy vitorlásunkkal velem majd vízre szálljál,
ahol felhők várnak és szikrázó, nagy, kék ég.

Sokfélék vagyunk

Van, akit hang nélkül elnyel a távol.
Van, aki hízik a gondtalanságtól.
Van, akit sorsa kemény kézzel büntet.
Van, aki éhes, és kenyérért tüntet.

Van, akinek emberi joga sérül.
Ő is felvonul, tiltakozni készül.
Van, akit dühe szinte fojtogatja,
ám száján nincs a némaság lakatja,

öklét rázza, és szitkozódva ordít,
ameddig el nem jut addig a pontig,
hogy már mindenütt vér folyik az utcán,

akkor eltűnik, s biztos helyre jutván,
megvárja a vad csetepaté végét,
és mint szószólónk hirdeti a békét.

Görnyedt gerinccel

Arcunkon rettegéseink ábrái.
Érzékeljük, létünk milyen törékeny.
Mennyire kizárt emelt fővel járni.
A bizonyost fojtogatja a kétely.

Zsigereinkben ott az átöröklött
félelem: a rabszolga szorongása.
Lábainkon az a lánc mindig csörgött;
tudatunkból sosem múlt el hatása.

Görnyedt gerincünk megroppant önérzet
tanúja. Aki ránk néz, rögtön látja:
számunkra ez a szűkre szabott élet

nem sok jót tartogat; könyörtelenség
vesz körül. Az erőszak megnyirbálja
jogainkat; ő alkotja a törvényt.

A Lét fonákján

Búcsúnk a Földtől nem rázott meg. Gyorsan
felfogtuk: innen nincsen visszatérés.
Lelkünk ebben az élemedett korban
levált testünkről: csodálatos érzés

fogott el. Pillekönnyen lebegésbe
kezdtünk, s nagy, elmondhatatlan boldogság
áradt szét bennünk. Ennek ellenére
kissé féltünk is. Szokatlan valóság

körvonala formálódott. Több szinten
érkező, titokzatos fények, hangok
különös, vonzó illatok, és bársony

tapintású, finom sugárnyalábok
együttes hatását tapasztalhattuk
újra éledő érzékszerveinkkel.

Mise közben

Ott ülök a kínosan kemény padban,
egy ifjú szépség mögött a templomban.
Fekete pulóverén csöpp pihécske
incselkedik velem. Vörösesszőke,

bodorított haja alatt fehérlik
a figyelmemet felkeltő kicsiny lény.
Szeretném két ujjammal felcsippentve
eltávolítani, de lehetetlen

megtenni, anélkül hogy hozzáérnék
hordozója hátához. A miséből
nem hallok szinte egyetlenegy szót sem,

a pap prédikál, de engem a kis szösz
foglalkoztat, az enyhén meghajló hát,
a szőke tincsek, az ingerlő formák.

Életfánk

A pusztulás egyre falánkabb szája
tönkretett létünk gyökereit rágja.
Sok ága szárad, lombozata hullik,
elerőtlenedik és összecsuklik.

Életfánk, ha még van olyan, így sorvad,
megfelelő táplálék híján kókadt
lesz, sárgul, idő előtt elvirágzik,
szél kínozza, ónos esőben ázik.

Ott áll a térben: egyedül, magában,
a világ legeldugottabb sarkában,
csapnivaló, bizonytalan időben.

Megvénült arculatát eltakarja
egy feketéllő felleg; gyötrő görcsben
a csillagok énekét már nem hallja.

Egyetlen kérés

Mélyen meghajtom fejem templomunknak
jobboldali hátsó sarkában állva.
Sok-sok mindent mondhatnék el az Úrnak,
de jól tudom, Ő már rég kitalálta,

mi nyomja lelkem, ám így önmagamban
helyére tenni a dolgokat, mégis
megbékülést jelent. Lelki fájdalmam
csökken; az egyre zaklatottabb lét is

kevésbé érződik fojtogatónak.
Imám egyszerű. Ma csak egyet kérek:
ne legyen kibírhatatlan a holnap!

Múljék el felőlünk vadságunk átka.
Gyűlölködésünk. Baljóslatú évek
fenyegető, halálos szorítása.

Most, hogy egybekeltünk

A két csillogó jegygyűrű szorosra
fűzi életünk; most és a jövőben.
Soha többé nem járok a tilosba!
Azok a régi lányok drágakővel

fülükben, nyakláncukon, köldökükben,
szőkére festett, bodorított hajjal,
csöpp szoknyában, magas sarkú cipőben,
vörös körömmel, észvesztő alakkal

hiába jönnek, hogy karjuk kinyújtva,
elhurcoljanak a szokott lebujba,
pezsgőt inni, táncolni, tivornyázni,

lágy matracon a fellegekben járni.
Nem, nem! Mindebből örökre elég volt!
Ma a te szemedben kéklik az égbolt.

Hozzátartozók

Édestestvérem nem volt; számtalan
embert tekintettem vérrokonomnak,
ám gyakran képzelődtem: hátha van,
aki elfogad hozzátartozónak.

Róla naponta volna jó szavam,
mint a tanárról, aki nemcsak oktat,
de érdekli minden diákja bal-
vagy jobb sorsa, és fölfedi a rosszat.

Aki segít, ha bajban vagy, (ha gondok
keserítenek, drámai az élet,
vagy meg kellene oldani több dolgot,

ami homályos, s már körmödre ég) mert
ott áll melletted. Bíztató szavával
felvértezetten elbírsz a világgal.

Séta a szabadban

Tavaszi hangoktól föllelkesülve
megyek, amerre érzésem hajt. Sétám
során a szabadban megható érzés
fog el; úgy tűnik, ma minden értem van.

Az ég vörös fénye, az ébredő táj,
a pillanat szülte, megörökített
képek végtelen sora; a Mindenség
megfejthetetlen kitárulkozása.

Gyümölcsfák törékeny szirmait fújja
a feltámadt szél; keringve, táncolva
keresik új helyüket a környéken:

a fénylő tócsákon, a virágoktól
teli mezőn; elfáradtan pihennek
az árkokban, a kitaposott úton.

Üdvösségünk felé

A földre szállott istenség nyomában
elindulunk, és tiszta térre érünk.
Most először (még sohasem korábban!)
történik meg velünk, hogy körülnézünk,

és látva látunk, hallva hallunk. Minden
sötét eloszlik, a sűrű köd felszáll.
Új, friss vér buzog, árad ereinkben.
Utunk végén a visszatért Éden vár:

a szép, a szent , a megígért üdvösség.
A régi táj, ahol még nem mérgezték
meg lelkünk szemenszedett hazugságok;

az Almafán a megtiltott gyümölcsöt
még nem használta csalásra az Ördög,
még nem uralta a földi világot.

Tegyél valamit!

Hozzád hasonló szerencsétlen sok van:
otthonüldögélő. Fülében vatta.
Miért nem veszed a várost nyakadba,
ahelyett, hogy itt poshadsz magányodban?

Menj! Addig menj, ameddig rá nem bukkansz
a kedves nőre, aki elfogadja
mosolyod, akit első pillanatra
vonzónak érzel, magadénak tudhatsz.

Ott üldögél egyedül a sarokban
a kávéház teraszán. Arra járva,
kitalálhatod, belőle is sok van:

már jó ideje szerencséjét várja.
Legyél hát bátor, lépj az asztalához!
Sikered lesz. Csapódjatok egymáshoz!

Kertjében a fák

Matuzsálemének hívja a tölgyet.
A rezgő nyárfát Tündér Ilonának.
Kis Mézelőm a neve az akácnak.
Kertje közepébe ültette őket.

Ha felébred, s kinéz az ablakából,
ott álldogálnak egymás közelében,
jó távolságra a nagy diófától:
neki a keresztneve: Reménységem.

Ő megszolgálja a nevét: évente
több mázsa dió terem rajta. Van még
számos gyümölcsfája is: körte, alma,

szilva, barack, naspolya, meggy, cseresznye.
A „névnélküli, gyümölcsöt adó nép!”
Törzsüket mindennap megsimogatja.

Néhány nap múlva érkezel

Az alkony vörös színe zuhatagban
ömlik alá a búcsúzó felhőkből.
Magammal békességben, áhítattal
hallgatom a rigót. Ezüstfenyőről

énekel. A magas fa csúcsán állva,
szívet tépő akkordokkal fájlalja:
egész álló nap nincsen meg a párja.
Ki tudja, talán örökre elhagyta,

vagy csak huncutkodik? Majd a sötétben
magához engedi, s egymáshoz bújva
alszanak a balzsamos, nyári éjben.

Éjfél lett. Én még teraszunkon ülve
ábrándozom, mert jövő héten újra
együtt leszünk; megjössz közös fészkünkre.

Tarts egy búcsúestet!

Amikor már a lányod is vénasszony,
mit nézegeted magad a tükörben?
Jobb tudomásul venned: itt az alkony,
s elkezdeni búcsúzkodni időben.

Meghívni minden új és volt barátnőt;
ünnepi lakomával várni őket.
Irént is, a régi szépségkirálynőt,
és nem irigyelni a karcsúbb nőket.

Nem sajnálkozni, nem féltékenykedni.
Kedveskedni és derűsen kacagni,
ha valaki éppen vicceket mond el.

Édesem, egyszer s mindenkorra fogd fel
habár mozgékony vagy, s még szeretsz lenni,
éltes korod nem tudod letagadni.

Fentről, a szikláról

Két homokzsákot használt nehezéknek.
Jobbról-balról azt kötözte magára,
mert elviselhetetlen lett az élet.
A tengernél felmászott egy sziklára,

s néhány szavas ima után leugrott
a tajtékos hullámok közé. Onnan
többé nem bukkant már elő, nem úszott;
elnyelte a mélység. Felzaklatottan,

az egymásba gabalyodó emlékek
hatására elfogadta a kényszert,
a kétségbeesés okozta vágyat,

hogy lenn, a vízben találjon sírágyat,
miután még utoljára felnézett:
a holdsarló vörösen izzón fénylett.

Az Ő karjában

Ahol Szerelmünk gyöngéd karja ringat
a bársonynál puhább, élő bölcsőben,
égi ajándéknak köszönhetően,
tovább szőhetjük legszebb álmainkat.

Visszamendegélhetünk az időben:
kezünkbe kapjuk féltett titkainkat,
máig őrzött, kedvenc játékainkat,
s mert mind itt vannak, ritka érzés tölt el.

Gyönyörűség. A lét elbűvölően
hat rám; nyugalom vesz körül és béke.
Minden földöntúli fénytől sugárzik.

Bizalomtól túláradó örömmel
arcára nézek, onnan két szemébe;
tekintetében lelki jóság látszik.

Egymásután történt

Az év vége csak bajt hozott nyakamra.
Egyszerre mindenhonnan az utolsó
hónapok felém terjedő indái
bújtak elő, és torkom fojtogatták.

Múltam képei egyre élesedtek:
egy hosszú nyelv belenyalt a fülembe.
Megrázkódtam; olyan érzésem támadt,
mintha csúf hüllőszáj ért volna hozzám.

A terek eltolódtak. Harci dallam
hangzott fel. Akik ott voltunk sokáig
ujjongtunk, annyira jól énekelték.

Ahogyan kellett: végig lelkesülten!
Úgyhogy végül elragadott, s szédítő
gyorsasággal hozzákezdtünk pörögni.

Csodával szembesülten

A meglepetés erejével végül
minden átélt csoda először benned
kel szárnyra, érted van, téged vonz, jókor
érkezik meg, rád köszönt a küszöbről.

Csak mosolyogj, fogadd nyitott lélekkel.
Ne engedd, hogy harag vagy közömbösség
legyen úrrá rajtad, jobb, ha vidámság,
lelkesültség rakhat fészket szívedben.

Mi, akik mindennap halálra készen
keressük méltó helyünk az elénk tárt,
nekünk ajándékozott valóságban,

ma felemelt fejjel nézhetünk körbe
magunk körül; az áldott Nap ismét süt.
Higgyük, örüljünk: minden miértünk van.

Mindenkit elér

Régi énem végleg lefoszlik rólam,
a megmaradó: a hófehér csontváz.
A zörgő tanút, a vad dáridókban
edződött duhajt már nem éri romlás.

Ő elnyűhetetlen! Éles kaszával
jár hátára vetett, sötét köpenyben;
legtöbbször éjfél körül, holdvilágban,
a kavicsúton, táncoló léptekkel.

Aki arra megy, s látja, ijedtében
égnek áll a haja, úgy beleborzad
a látványba. Azon a baljós éjjel

virrasztva, alvás nélkül hánykolódik.
Halála foglalkoztatja, a roppant
üresség, ahová létünk torkollik.

Álarcosbál

Farsang-idő. Sokan lejtjük a táncot.
Egymással szemben, egymást átölelve.

Színpompás álarcok. Nézem, miközben
az én maszkom beleragad arcomba.

Fenn a karzaton új szentély kontúrja
rajzolódik ki egyre fényesebben.
A látomás szinte lebeg. Halványkék
színe a mennyel egymásba mosódik.

Közel vagyunk hozzá, mégis oly távol
áll, mintha sóvár lelkünk égi üdve
tükröződne benne, valótlan képek

gyűjtőhelye volna: vak képzelődés,
idegen varázslat, ismeretlen tér,
ahová egyikünk se térhet vissza.

Szempillantás alatt

Szürkéskék köd húzódik le a völgybe
a hófedte hegyek felől, és lassan
minden zegzugot befed. A szokatlan
jelenség felzaklat, hosszú időre

van hatással ránk, mintha mindörökre
ez a fojtogatóan mozdulatlan,
szétterülő homály jelezné: baj van
velünk, körülöttünk. A pokol tör be

megszokott világunkba, sűrűsége
szurokfekete, áthatolhatatlan
masszává változik, s mi, akik élünk,

a fordulatot nem is vesszük észre;
követhetetlenül gyors pillanatban
lávaszerű pépjébe beleégünk.

Verségetés a kertben

A végtelennel összeölelkezve,
rózsaszínű szemüvegen keresztül
nézem a tájat, amint elém perdül,
s kitárulkozik. Hadd vágyódjam egyre

növekedő szépségére. A messze
távol fennköltségére, pittoreszkül
ható körképére, s íme felcsendül
Bach opusainak legismertebbje.

Hallgatom, miközben számtalan fájó,
máig eltitkolt csalódásaimról
versben megénekelt mondattömegtől

sikerül megszabadulnom. A szennytől!
Hiszen jól tudod, többje rólad is szól,
s maradna halálod percéig vádló.

Hátha megérem

Telihold van. Mint annyiszor, igéző
díszkert ösvényén sétálok keresztül.
Csillogó kövek bizarr hangja csendül
lábam nyomán. Különösen egy kék kő

bűvöl el, mintha holdkristályból volna.
Pazar színe van. Feltűnően szép nő
szemét idézi gyakran visszatérő
álmomból. Őt már ifjúkorom óta

ember nem járta, gyönyörű vidéken
követem fokozódó szenvedéllyel,
ám máig sem sikerült ráakadnom.

Ebben a rendkívül gondterhes évben
karcsú lényét magam elé idézem:
hátha megérem, hogy velem maradjon.

Az ifjú vőlegény

Homlokáról kövér izzadságcseppek
gördültek le. A töltött paprikában
hagyott csípős értől. Több szalvétával
törölgette magát. Kínos helyzetnek

elején volt. Szégyellte. Akik látták,
úgy tettek, mintha misem történt volna,
de érezte, szemük kíváncsiskodva
kalandozik körülötte, és várják,

mikor csepeg verejtéke a szószba.
Ez a valóban nevetést gerjesztő
látvány mindenkit lázba hozott volna,

ám abban a pillanatban eldöntötte:
nem eszik tovább. Felállt és kiment. Ő
büszkébb annál, hogy a násznép röhögje.

Margónál

Megvastagodott lábait ma sokkal
jobban imádom csókolgatni. Főleg
a combok táját, ahol a dús szőrzet
kezdődik a misztikus hajlatokkal.

A mindig nedves, vérpiros bejárat
lángoló környékét mohó nyelvemmel
körbe pásztázni, s az igéző vájat
titokzatos mélyét, a könnyűszerrel

boldogítható bársonypuhaságot,
(bódító illatát, a csorgó lávát,
a kéjre áhítozó forróságot)

ahová tapintattal behatolni
a legfőbb jó; a földöntúli lágyság
paradicsomi ízét megkóstolni.

A Boszorkány

Rémmeséitől lúdbőrzik a hátunk,
mégsem mozdulunk. Bénultan hallgatjuk.
A Föld titokzatos mélyét láthatjuk,
képzeletbeli, vad tájakon járunk.

Néha felröppenünk, majd alászállunk,
és fájdalmas, mert mintha hátrahagytunk
volna mindent: a házat, ahol laktunk,
szeretteinket, sok szép régi vágyunk,

s a Semmi karja ölelne magához.
Ő kitárt, éjsötét szárnyakkal szálldos
körülöttünk, s förtelmesen rikácsol.

Csúfsága rettent, fojtó bűze hat ránk,
mintha apró részecskékre szakadnánk.
Nincsen mit tennünk; végleg elvarázsol.

Ismét együtt

Visszatetsző dolgok következtében
fenn már évek óta nem éltünk együtt,
de kint a temetőben, lent a mélyben
egymás váratlan szomszédjai lettünk.

Pár napig mozdulatlanul feküdtünk
a föld alatt masszív tölgykoporsónkban,
nem értve, hogyan és mikor kerültünk
ide ilyen dicstelen állapotban.

Egyszer csak meghallottam ismert hangod.
Igaz, többé-kevésbé torzításban,
amint mérgelődve méltatlankodtál

a szűk hely miatt; kezeddel doboltál
koporsód falán; s éppúgy, mint korábban,
dührohamod hosszú ideig tartott.

Az idő eltolódik

Körben szaladgáló, apró csöppségek:
a jó levegőtől mind kipirultak.
Óvónőjük nem rakott rájuk féket,
nem csoda, hogy önfeledten futkosnak

a kies park gyepén, a karcsú díszfák
környékén, a rózsaágyások mentén.
A morgós öregek magukban szidják
őket: viselkedésük nincsen rendjén.

Ők is voltak kicsik, de az már régen,
nagyon régen volt. Hátha igaz sem volt!
Ki tudja, talán még nagyobb zajt csaptak?

Akkor persze rajtuk is bosszankodtak
az akkori vének a napsütésben
üldögélve, mint néhány csúf, mérges pók.

Nyomkeresők

Ó szépségünk! Tűnt ifjúságunk!
Keresgélünk, de nem találunk.
De jó volna fellelni téged!
Ma már csak halvány remény éltet:

titokzatos találkozásunk
hátha létrejön, s újra látjuk
káprázatos meztelenséged,
amint lábad kecsesen lépked;

hátsód jobbra-balra lágyan ring,
és elsétálsz velünk a fényben,
boldog örömben, kéz a kézben

a hullám verte tengerpartig,
ahol a széltől hajtott tenger
zúg, zeng, vonz, hív már korán reggel.

 Szomjan a hőségben

„Jégbe hűtött limonádéra vágyom”
– dünnyögtem szomjasan, s közeli kocsmát
kerestem, a poros faluba érve.
„Ott van a sarkon” – mutatta egy rózsát

szedő öregasszony – „ma az én lányom
van a pultnál: kis filigrán teremtés.
Majd meglátja, csak menjen be és kérje
tőle az italát, ilyenkor csend és

nyugalom van, mert ebben a hőségben
az izgágábbak még fel sem ébredtek.
Majd estefelé, akkor van nagy bim-bam”

– mondta egy szuszra mondókáját; éppen
egy piros rózsát vágott le. „Ezt kendnek
adom, szagolja, még illata is van.”

Nehéz imádnunk

Maradj, mint gyakran: láthatatlan Eszme!
Ne akarj váratlanul megjelenni.
Tudod, rettegünk minden új csodádtól;
a változást nem nekünk találták ki.

Beszédes indulatod nagy hatással
van ránk: egymáshoz bújunk, úgy próbálunk
haragod elől védelmet keresni,
könyörületedben nemigen bízunk.

A Mindenséget átfogó hatalmad
többször felbukkant: gigászi erővel
nyilvánult meg a sűrűsödő ködben,

szürkeségétől sötét lett a környék.
Akkor némán leborultunk a földre,
és úgy maradtunk a Hold feljöttéig.

  

Egyetlen menedékem

Manapság nagy művészet megmaradni.
Ha odatuszkolva a mocskos falhoz
pribékeim elkezdenek vallatni,
gyere, ölelj át, és szoríts magadhoz!

Ma Te vagy az egyetlen menedékem.
Te nem tartozol ehhez a csapathoz.
Itt a halál közvetlen közelében,
gyere, ölelj át, és szoríts magadhoz!

Tegnapig még reméltem, visszatérek,
noha egyre ijesztőbb lett az élet,
s minden idegszálammal arra vártam,

kiszabadulok; most külön zárkában
lesem, mi lesz. Igen, a holnap baljós.
Gyere, ölelj át, és szoríts magadhoz!

Két valóság határán

A csodaszertől két nagy szárnyam nőtt ki.
Sosem repültem, s most a levegőben
körbe lebegtem; fenn, a kora őszi,
sárguló erdő felett, délidőben.

Éppen harangoztak. Templomunk tornya
felől, nagyharangunk ismert kongása,
akár a szférák igéző akkordja,
altatón szólt, s béke terült a tájra.

Elragadtatva hazáig repültem.
Otthon kényelmes karosszékbe ültem.
De mi is történt? Azóta sem értem.

Valamikor éjféltájban ébredtem.
Több mint tíz órát aludhattam. Mélyen.
Még ma is jó rá visszaemlékeznem.

  

Soha többé

Az élet szerencsétlen tökfejűit
általában mindannyian sajnáljuk,
de szívfájdalmunk erősebbnek tűnik,
ha vérük kihűl, s elfolyik a nyáluk.

Számukra a mért idő meg is szűnik;
a közös lét véget ér, s bár a járt út,
ott a tágas mezőn holdfényben fürdik,
hátrahagyott lábnyomuk nem találjuk.

Mint elmenők soha nem térnek vissza,
a semmibe merült lelkükkel, tiszta
ábrázatukkal ködbe gabalyodnak.

Könnyet hullatva keresgéljük őket,
noha biztosan tudjuk: soha többet
nem akadunk rájuk. Se ma, se holnap.

Komolykodón

Nekem halálom után édes mindegy:
mi történik velem, ha búcsút vettem
beszűkülő életemtől. Percig nem
sokkol a tény sem, hogy megöregedtem.

Mindenre csak mosolygok, mint a kisded.
Nem morgok, ha valami éppen másképp
történik, ahogy elképzeltem. Árnyék
után fény jön. Egész létünk csak játék.

Hetvenöt évvel együtt a bölcsesség
is meglátogatott, s fülembe súgta,
a létezés egyetlen fontos titkát.

Ezt, mivel tulajdonképpen kis, dibdáb
dolog, most nem kötöm az orrotokra.
Nézzétek! Minden milyen jó, milyen szép!

 Minden más lett

Ifjan öröm érlelt,
derű éltetett.
Körülöttünk szép lett,

s tág a környezet;
most fájdalom éget,
s mindenünk remeg.

Régen víg dalunktól
volt hangos a tér,
most nem ismert úton
hajt, cibál a szél.

Akkor égbe szöktünk,
most halálra-vált
arccal vérünk köpjük,
s várjuk a halált.

Nagyvárosi lépcsősoron

Ott várok rád, ahol éhes galambok
ugrálnak egymás után le a lépcsőn,
ahol a városban hallható hangok
erőteljesen elnyomják a kéklőn

magasba szökő kútvíz csobogását,
ahol a hemzsegő tömeg zajától
már nem hallom meg szívem dobogását,
autók érkeznek mind a négy irányból,

hogy eltereljék valahol még csöndben
fogant gondolataim menetét, és
többé ne jöjjön világra a kérdés

bennem a lét valódi értelméről.
Ne lehessen fogalmam jóról, szépről;
üljek a növekvő lármában, ködben.

Ötven évvel vállamon

Most, amikor Ábrahámot láttam,
már becserkésztem életem felét;
a legkülönfélébb ágyakban háltam:
úgy szerettek, mint anyós a menyét.

Amikor balsorsomtól megdorgáltan,
megízleltem az ínség kenyerét,
s nyomorúságomban csodára vártam,
nem jutott osztályrészül menedék.

Volt, hogy kétségbeesve botorkáltam,
volt, hogy miután benyelt a sötét,
(ahogy csavargó önti le sörét

délben mohón a torkán a kocsmában)
emberhez méltó helyem nem találtam;
elhajítottam a bölcsek kövét.

Csoda történt

Azzal az életvidám, nevetgélő,
csinos tizenévessel majd fél éjjel
táncoltam, a többiektől eltérő
stílusban. Derekát teljes mértékben

magamhoz szorítva, boldog örömmel
éreztem, légies lényét eltűnni.
Eggyé váltunk, s amit még soha nővel
nem éreztem át: elkezdtünk repülni.

Először csak kisujjnyi magasságban
távolodott el lábunk a padlótól,
de kis idő múlva már azt csodáltam:

amint szép, ifjú lelkünk közös testben,
miután búcsút vett minden valótól,
elenyészik a világegyetemben.

Esős időszak

Boszorkány vagy. Rontó, bűvös erővel
mételyeznek szívtelen szavaid.
Elferdült, csúnya szád az esti ködben
szüntelenül szórja szidalmait.

Ki a célpont? Az nem derül ki. Gyorsan
még elmormolnál egy utolsó átkot,
de rikácsoló hangod a torkodban
marad, ámbár elindítja a záport.

Most zuhog. Mi ott ülünk körülötted,
és bámulunk a már lombtalan kertbe.
Talán ránk is az van nyomott hatással.

Az embernek ilyenkor rossz a kedve;
fájó ellentétbe kerül magával:
úgy érzi, már nem lesz víg soha többet.

Hajnalunk érkezése

Hajnalunk, akit rigód önfeledten,
ég felé tartott csőrével dicsér,
mindent beragyogsz. Gyönyörű fényeddel.
Jöttöd, feltámadásunkkal felér.

Megújulunk; újabb csodákra ébredt
szívünk felpezsdül és buzgó imát
rebeg ajkunk, ismét látjuk a kéket
a zölddel összeforrni, kint a lágy

szélben futó felhőket és a táj
hajladozó, törékeny szálait,
a termő fáktól búcsúzó virágok

táncát, a valóban csak ritkán látott
varázslatot s átélhetjük, amint
végkép erejét veszti a homály.

  

Apám temetésén

A hosszú gyászbeszéd utáni csöndben
könnyes szemmel, szó nélkül egymást néztük.
A temetőkert kerítését körben
szegélyező öreg orgonabokrok

virágainak lágy illata áradt.
A pap épp tömjénezte a koporsót.
Látszott, szegény anyánk halálos fáradt.
Ágival tartottuk, mert attól féltünk

a nagy szomorúságtól meggyötörten
összeesik. Nem volt túl messze tőle.
Ez érződött. Valaki szerencsére

hozott egy műanyag karszéket. Végre
leülhetett. Akkor láttam cipője
fűzője kioldódott. Megkötöttem.

Kéklő ég alatt

A vén költő boldog. Feléled, s felvidul, ha
beköszönt a tavasz és szikrázik a Nap.
Lassan kibotorkál a kertjébe, hogy újra
tanúja lehessen: miként virágzanak

a bodzák, a pitypang, és fenn a kéklő égen,
ahol semmi más nincs, csak itt-ott madárfelhő,
felejtse a szemét. Ma éppen úgy, mint régen
átélje az örök, szent körforgást jelentő

csodák hosszú sorát, és meghatódó szívvel
elmélázzon a lét titokzatos rejtélyén:
önmaga is része a roppant nagy Egésznek.

Őróla énekel a legtisztább költészet
hangján, hiszen az Ő teremtő keze révén
vagyunk, akik vagyunk. Tájékozódó hittel.

  

Ők ketten

Valaki a világ tetején ülve,
kék hintaszéken ringatja magát.
Korszakos gondolatokba merülve,
közös létünk középpontjába lát.

Egy kőszáli sas sziklára repülve,
buzgón tisztogatja tollazatát;
a hófedte csúcsokat megkerülve,
érkezett a völgyszorosokon át.

Mindketten elfoglaltságukba zártan,
élvezik az idő gyors folyamát,
ám eltelten a tájék nyugalmával,

nem érzékelik, hogy messze távolban,
ahol Jó és Rossz egymásra talált,
közeledő, őrületes vihar van.

Beáll az est

Mintha sárkány okádta füstbe volna
beburkolva a szemközti domb orma,
csak egy-két kimagasló fenyő látszik
ki belőle, de azok sem sokáig.

Hirtelen esti áradat özönlik:
mindenen növekvő sötét terül szét.
Ahol napközben Napkirály tündöklik,
a kormánypálcát átveszik a szürkék.

Előbb a kékes árnyalatú szürke,
nyomában a hamu-, a galambszürke,
majd a grafitszürke, s a feketébe

hajló világból nem marad egy kép se,
csak árnyak árnyakkal összevegyülve,
s itt az éj: minden pici fény megszűnte.

Akik látnak

Mint korszakunk egyik lírikusát,
maholnap engem is elér a Vég;
tépőfoga marja hátsóm húsát.
Jajveszékelek, de mert nem elég,

megkísérelem lerázni magamról.
Reményvesztetten, lankadó erőmmel
igyekszem megszökni tőle, de attól
még hevesebben harap belém, s bőszen,

felfokozott haragjában rám támad:
először a sarkam, majd a bokámat
kapja el, és vadul a földre dönt.

Költőtársaim, mind, akik ott állnak,
és szorongatott helyzetemben látnak,
latolgatják: „Mi lelhette Ödönt?”

Séta a sírkertben

Sírkövek feliratait betűzve
kószálok a városi temetőben.
Ilyenkor, őszt búcsúztató időben
mintha minden sor gyászbeszédnek tűnne.

Tudom, minden sír eltávozott árnyát
rejtegeti és földöntúli hangok
lelőhelyét is. Gyönge sírást hallok,
s ott látom sírján ülve szegény Mártát.

Feltámad a szél, holt levelek hullnak,
emlékek tódulnak elő; a múltnak
örökre kínt okozó képei.

Róla, aki olyan sokat jelentett
számomra: lángoló, érett szerelmet.
Útnak eredt, mert nem hittem neki.

Hajnali boldogság

Diófámon ébredő szél hintáztat.
Egyik ágán ülve messzire látok,
amerre suhanó madarak szállnak
a tiszta ég alatt, ebben az áldott

kora őszi, serkentő napsütésben.
Minden éled, kínálja magát, szállong.
Itt, fenn csoda ér: magaménak érzem,
az egész kitárulkozó világot.

Mindent. Az új nap varázslatos táját:
a folyót, rétet, a fákat, a távol
hegyvonalát, a kelő fény ezernyi

színt kikeverő bűvészmutatványát.
Volnék most, e pillanatban akárhol,
szebben nem lehetne újjászületni.

Meglett korban

Vénebb a tízparancsolatnál;
mindkét kezét ölében tartva,
ücsörög a nyitott ablaknál.
A kinti lárma nem zavarja,

hiszen süket az istenadta.
Már évek óta nem hall semmit
sem, noha váltig hangoztatja:
a környezetéből amennyit

szükséges meghallani, hallja,
a többi nem érdekes. Csendben
jobb gondolkodni és könnyebben

ismeri ki magát az ember.
Jó fül helyett nyitott lélekkel
csillapszik léte bonyodalma.

Árván maradtam

Majd csak lesz valahogy; amint idáig
is átevickéltem sorsom goromba
göröngyei között. Bizony sokáig
éltem már önmagamra támaszkodva.

Barátnőm ugyan rendszeresen eljött
minden héten egyszer, hűen követve
nekem tett szép ígéretét: csütörtök
reggeli vásárlással egybekötve.

Sajnos, szegénykém három hete meghalt.
Váratlanul, szívelégtelenségben.
Az első napokban sokat bánkódtam,

de rájöttem, mindig van jó a rosszban,
a rám szakadt fájó egyedüllétben,
könnyebben írok hozzá szerelmes dalt.

Utolsó perceim

Ágyamban hanyatt zuhanva feküdtem,
légszomjjal küzdve. Patakokban folyt
rólam a verejték. Már csoda volt:
minden erőm összeszedve felültem,

hogy pár korty vizet igyam, ám kezem
remegése megakadályozott.
Egyedül voltam. Imádott nejem
gyógyszerért ment, s lám, újra elfogott

a rosszullét: soha nem érzett, durva,
mélyről jövő kín fojtó köde szállt
agyamra s a sokkoló borzadály:

a szekrény melletti falba simulva,
szenvtelenül végső percemre várt,
egymásba font karokkal a Halál.