2014. november 24., hétfő

KÁOSZUNK KÖZEPÉN



Ébredezés

Szeretkezéstől elbágyadtan, lustán
fekszünk az ágyban, tollak melegében.
Kinézek az ablakon, verőfényben,
a párkányon picinyke cinke ugrál.

Étel után keres, s lám, felvidámít
kecses mozgásával; jó lesz a kedvem.
Tavaszodik. A nap már fenn van. Ebben
a pillanatban szemembe világít.

Hunyorgás ellen szép arcodra nézek:
békésen, csöndben ott vagy még az álmok
rejtélyes birodalmában. Felállok,

kinyújtózom, s egy hosszú ásítással
indítom a napot. Zuhanyozással,
s egyéb mással útjára kel az élet.


Kis jövevény körül

Születésekor minden ember jóra,
szépre irányultan jön a világra:
mintha félig még a mennyekben járna,
ősi ártatlanságunk sugározza.

Nyitottságról árulkodó mosollyal
közelít felénk. Körülötte állunk,
s amíg elbűvölő lényét csodáljuk,
talán mind hasonló gondolatokkal

foglalkozunk lelkünk mélyén: vajon, ha
ez a csöppség felnő, mi lesz belőle?
Kiteljesedik-e örök időkre

örökölt tisztasága, s szeme fénye
azt tükrözi még, ha emberi léte
véget ér, s ajka majd az áment mondja?


Évmilliókon át

A fénylő értelem s az elvakult sötétség
gigászi méretű, örök párbaja dúl.
Az ember, nézőjük. Figyel s nem szabadul
látványuktól. Amíg a földön él, reménység

s kilátástalanság között, félőn csodálja
hullámzó küzdelmük várt kimenetelét.
Választhat, de soha nem veszi a nyakába
az ítélőbíró áldatlan szerepét.

A harc nem szünetel. Kezdeti hevességgel
tart hosszan, makacsul évmilliókon át:
a tündöklő nappal, a koromszínű éjjel

váltogatják egymást, és bizonyosság, kétely
görgetik misztikus, földi létünk tovább
kibetűzhetetlen, ősi titkok medrében.


Úgy elszalad!

Úgy elszalad, úgy elsuhan
ez a különös élet!
Varázsszavad kísérget
s a billentyűkön pár futam.

Ujjaid mutatják utam
a fény felé. Művészet
megtalálni a szépet,
ahol Te uralkodsz, Uram.

Ahol a sivár szükség
helyett a gyönyörűség
visz el gyermekkorunkba.

Velünk marad és játszik:
csillagok darabkáit
tűzi fel homlokunkra.


Kinn, a kies réten

Szerelmes, nagy srácok boldogan kergetőznek
a mindig szép fűben. Ö egy nagy kőre ül.
Nézi röpke, útnak eredt lombját az ősznek:
ezernyi holt levél céltalanul repül.

Balzsamos esti szél fúj; szőke lányok jönnek
vidám csapatban, ám egy szépség egyedül.
Mind fittyet hánynak a hűvösödő időnek.
A magányos kamasz felzokog keserűn.

Többé nem titkolja kínzó szomorúságát:
szívéből fakadó könnyei záporoznak.
Egész teste remeg nagy felindultságától,

mert felbukkan a volt, a ködbe veszett távol.
Nem érzékeli a bíbor fény ragyogását;
lelkében éjsötét árnyképek sorakoznak.


A mennyei küszöbén

Kedvünk felhőkig ér, ha gyönyörbe torkollik.
Égi ínyencfalat; kóstolhatjuk ízét.
Forróságunk minden hétköznapit elmozdít
a magasztos felé; szárnyalni kezd a lét.

Együttlétük során, kéjes önkívületbe
kerül két érző lény, s földöntúli csodát
élnek át, igaz csak tovaszálló percekre:
összeforrottságuk szent misztériumát.

Édenük földre száll. A tág kapu kitárul.
A Kezdet kezdete volt tisztaságba fordul,
a lelket betöltő öröm kelyhe túlcsordul;

bő kortyokban isszák mámoruk italát,
hiszen mind a kettő öröktől arra várt:
egymásé lehessen szerelme zálogául.


Bizakodjunk!

Ha majd a csodák nagytermén már
nem lesz többé zár, sem lakat,
s kitárják az ablakokat,
ott vagyunk közel a végcélnál.

Ha majd, aki bölcs megbékél, mert
közös Atyánkat nem tagadja;
felebarátját elfogadja,
több nyelvet is beszél és hébert

magol, hogy tanulmányozhassa
a Könyvet, s az Úr tíz parancsa
további életét áthassa.

Emelkedett szívvel, nyíltsággal,
éljen másokkal egy hazában:
magunkénak szánt Európánkban.


Csak ő segíthet

Képtelenségek útvesztőiben
járok. Innen nem lehet kitalálni.
Ő kell. A csodatündér. Rossz szívem
már nagyon neki kezdett kalimpálni.

Átok van rajtam; görcsös rettegés és
halálfélelem fojtogatja torkom.
Ebben a bajban most a kínzó kérdés:
hogyan szabadulhatnék ki e zordon,

hosszú folyosókból álló börtönből,
ahol a semmibe tartó út végén
több méter magas fal megállj-t parancsol.

Napok óta kószálok. „Így magamtól,
segítség nélkül, csak imádság révén
lehetetlenség kijutni!” – tűnődöm.


Kijózanító szembesülés

Miután belenézett a tükörbe,
gyors vénülésétől megrökönyödve
pár pillanatra fájlalta a dolgot.
Érződött rajta: mákszemnyit sem boldog

a kijózanító felfedezéstől.
Ám mit volt tenni! Öreg külsejétől,
a nagy változástól meglehetősen
feldúltan ott állt kopaszon és őszen,

s arcvonásai (csúnyán eltorzultak)
véletlenül sem idézték a múltat,
sokkal inkább a komor valóságot;

önkéntelenül az ajkába rágott,
de mert attól kevésbé ráncos nem lett,
hülye pofát vágott s röhögni kezdett.


Sárguló levelek nyomában

Sok-sok levél a fákról
összevissza repül;
a széltől menekül,
vonzza, hívja a távol.

Veled kószálva lomb,
én is szívesen mennék,
körbe-körbe repkednék;
csodálkozna a domb.

Kalandra szomjas lény,
világ vándora lennék;
égi nyomodban szállnék.

Csalogatna a fény,
a lágy, őszi melegség,
búcsúztatna az árnyék.


Valahol egy nagy teremben

Le nem ütött billentyűk szólalnak meg
a csöndben, mire egyesek lerogynak.
Nem bírják tovább. Mások álmélkodnak
társaik jól látható gyengeségén.

Trombita csendül. Felgyorsul. A végén
a nézők felállnak, s körbeforognak.
Akkor egy fülsiketítő üstdobnak
dörgése hangzik. A táncolók partnert

cserélnek s egyre vadabbul pörögnek,
most már csak úgy, zeneszerszámok nélkül.
Egyszerre hullámzó tömegek jönnek

befelé, de senki sem tudja, honnan;
az öttagú zenekar kiegészül
csellóval, bőgővel és két fagottal.


Hiszen tudod

Betűt betűre halmozok, hogy érezd,
ki vagy nekem és soha el ne téveszd
karomba vezető utad irányát,
hiszen régen tudod: elbűvölt vár rád,

aki minden zavart érzést elfojtott
magában és istennőjeként hordott
szíve felett és soha meg nem bánta,
hogy mindenét, ami volt, neked szánta.

Most hogy az éjt a napfény elzavarta,
szokatlan hangok jönnek riogatva
csöppnyi nyugalmunk, hőn áhított békénk.

Valami tiszta, ugyanakkor félénk,
lágy vágyálom gyűrűződik fel bennünk,
mivel hirtelen egymásra ismertünk.


Halálunk oka

Szívünk mélyéből feltörő jajongás,
tehetetlen és eszelős sikoly
hagyja el ajkunk, árad szét a térben,
mint egy megjósolhatatlan csapás.

Úgy hat, mint aki áramtól ütötten,
nehéz nyelvvel, szokatlanul dadog,
majd lebénul, s mert minden kavarog
körülötte, némán tőrébe dől.

Pusztító, vad orkán süvölt elő,
s a nincs, most már, mint állandósuló nincs,
veszi át lelkünk felett az uralmat.

Valóságunk kis cafatokká foszlik,
könnyünk pedig vérünkkel elvegyülve,
megfojt, torkunkban visszafelé fordul.


Lelkesültséggel

Büszke, szárnyas paripádon
rúgtass fel a csillagokig.
Telehold van. Közel, távol
összegyűlt nép csodálkozik.

Nézi, ahogy felfelé szállsz
a látható magasáig,
s ott fenn, a Tejúton sétálsz,
egész hajnalhasadtáig.

Lovad hagyod, hadd legeljen
csillagfüvet, fénylő szénát:
a sötét éj ajándékát.

Te csak mész, mész, elmélázva.
Égi utadat bejárva,
puha ággyal vár a reggel.


Testre talált lélek

Nem véletlen, hogy a világra jöttél.
Két egymásba olvadt sejt osztódása,
majd emberré formálódása révén
része lettél a földi valóságnak.

Akkor és ott, amikor kósza lelked
testre talált: anyád, apád szerelme
s isteni igenlés következtében
a létet akaró élőlény első

pillanatában már meglévő törvény
kibomlásával új élet kezdődött.
A te életed. A történelemben

egyszeri, a jövőben soha többé
meg nem ismétlődő, csodás történés:
az útjára tett ember helytállása.


Világra jövetelem

Még nem sejtettem, kinek az öléből
jövök világra. Épp leszállt az alkony.
Fájó búcsút vettem anyám méhétől;
nagyot sikítva a legelső jajtól.

Attól a rideg pillanattól kezdve,
kivetetten lágy teste melegéből,
a kinti kietlenségtől reszketve,
lemondtam visszatértem reményéről.

Nem, mivel önszántamból úgy akartam,
szíve alatt jólesően lakhattam,
valami csalogató erő vonzott.

Indultam. Abban a könnyelmű percben
eltökélten, mindenre nyílt lélekkel;
hadd lehessek önmagamban is boldog!


Minden mennyire más

A csend magasztos békéje szelíden
körülburkolja jóravaló lelkünk;
így átélhetjük, milyen mások lettünk.
Nyitottak, tiszták, akik már több ízben

irányt váltottunk, mivel megértettük:
mi a valóban szükséges és mit kell
elhagynunk, s jaj, mégis kínokkal együtt
összezártan éltünk balgán, vakhittel.

Milyen más a valóság könnyű szívvel,
s milyen bölcs, ha belátjuk a világon
csak egyetlen törvény lényeges: minden

mindennel összefügg. Létünk szép álom:
a teremtő, égi Nagyság kicsinyben
látható mása; utat tör magától.


Az Új Lét küszöbén

Ti tiszta szívűek, haragtól mentes
világban élők, düh nélküliek!
Bennetek a bűn okozta gyötrelmes
kín megszűnt, a nyugtalan és rideg

lét örömteli lett. Mint égi vendég,
közületek mindenki hisz, remél,
s szeret, és mint az üdvözültek gyengéd
vonzalmak boldog bűvkörében él.

A Földön szétáradó békétlenség
a zűrzavart keltő, megbomlott egység
nemzedékeknek hozta létre vesztét.

Valami más kell, mélyreható váltás,
megszentelt létforma, Istent utánzás,
a szelídek táborába átállás.


A szálak összefutnak

Az öreg falról pergő vakolattal
mi is együtt vénülünk. Korhadásunk
és lelkünk dermedtsége ludas abban,
hogy további életben maradásunk

esélytelenné válik. Már csak ritkán
gondolunk a múltba égett napokra.
Még ilyen szürkén és ennyire szimplán
soha nem éltünk: jövőnktől szorongva,

jelenünk ködfelhőjébe burkolva,
mesterkélt dolgokat tartva eszményül,
megvalósítható kilátás nélkül

örömtelen tájakon kóborolva,
elnyomott vágyainktól üldözötten,
viaskodva a gyorsuló idővel.


Kövesd őket

Kövesd anyád; ő már szót sem szól. Hallgat.
Az irgalmasság csöndjébe burkoltan.
Hársfa alatt: mozdulatlanul, holtan,
s visszanyered elveszített nyugalmad.

Kövesd apád, ő is ott van közelben;
az ő lassan elporladó csontváza,
rózsabokorrá válik nemsokára.
Neve már alig látszik a kereszten.

Ha arra jársz, a lombos temetőben,
s szótlanul sétálsz magadba merülten,
hallod, amint egy sötét madár rikkant,

majd felrepül. Abban a pillanatban,
valahol ott a tág, kéklő magasban,
örökkévalóságuk fénye bíztat.


Hosszú megfontolás után

Összekötő kapcsunk a mélyen fekvő
réteggel a Földből feltörő magma.
Ez az idők kezdetén felderengő,
életre kelt Fény. A Nincs birodalma

helyett kikristályosodó valóság:
a kiáradó Tűz világra jötte.
Jel, amikor a semmibe fagyottság
hosszú megfontolás után örökre

feloldódik, alakot kap s értelmet.
Belesimul az anyagi világba;
megindul útján, hang váltja a csendet:

a mozdulatlanság először léphet;
gyors események torlódnak egymásra,
véglegesen elkezdődik az élet.


Felhőutazás

Ugyanazt más irányból közelítve,
sokkal rejtélyesebb szintekhez érhetsz.
A magasság kékségében keringve,
például pár percen belül elképedsz:

a lenti táj mindegyre feketébb lesz.
Úgy tűnik, esőcseppektől telítve
gyorsan szürkülő habfelhőkön lépdelsz,
miközben a szivárvány pazar íve

áthidalva két ég felé törekvő
hegycsúcs közötti komoly távolságot,
a völgy ölében, a mélységben fekvő

falu templomának rézgombos tornyán
mind a hét színét csillogtatja, s lám ott,
fenn, ahol vagy, te is fénnyé változtál.


Ha beköszönt az ősz

Lelkesítő szavaidtól feléled
bennem a kihunyóban levő élet:
a lefojtott tűz nekiáll lobogni,
a kerekek elkezdenek forogni;

fütyül a gőz, a szerelvény elindul,
az őszi lombot láthatod, amint hull,
szép, sárga leple befedi a Földet,
miközben szokásosan varjak jönnek

a messzeség különféle zugából,
hogy újra elnyelje őket a távol,
mintha az imént nem is lettek volna

itt. Lényük misztikus, fekete foltja
már nincs máshol, csak képzeletünk tükrén;
s eltűnődünk a röpke látvány szűntén.


Új csodák küszöbén

Innen fentről, a dombtetőről nézve,
meghökkentően minden zöldre váltott.
Az erősödő Nap többször ígérte
a csodát, s íme, nem hiába lángolt,

sugározta melegségét Földünkre,
az egész táj kivirult. Új ruhája
lengedezik a szélben; örömünkre
visszatért a tavasz: füvekbe, fákba

költözött, szinte hallani, mint zsendül.
Szemünk gyönyörködik, szívünk felpezsdül,
ide feljőve tánclépésben jártunk.

A tél után mérhetetlen boldogság
látni az erdők megújuló lombját,
a mezők üdeségét. Erre vártunk!


Hársfa alatt

Miközben kint andalítóan, halkan
suhog a hársfa lombja a feltámadt,
frissítő szélben, élvezem a nyárnak
kedveskedését, abban a tudatban:

ez a varázslatos perc is elmúlik,
mint mindegyik, ám alighogy elillant,
már itt az újabb csoda: szín, íz, illat:
közös létezésünk mindent megújít.

Mint a szépség elbűvölt résztvevői,
mint a látványos bőség élvezői
élünk, s érezzük, mennyi öröm rejlik,

milyen kimondhatatlan boldogság van
a minket körülvevő valóságban,
hiszen az Úr lelkében gyökeredzik.


Kedvetlenség

Undok egyhangúság fon be, az unalom
szorító vasmarka érződik nyakamon;
démoni közönyöm sötét leple terül
kedélyvilágomra; bambán, esztelenül

bámulok és várom: történjék valami!
Létem megrekedt, fel kell vidámítani!
Lelkem legmélyéből égre szökő fohász,
talpra állíthatna. Lenne pezsgő kovász!

Mennyire más volna, ha a felszínre hoznám
derűs énem. Vígság a jó közérzet titka,
és életbölcselet, mégis fásultan, tompán

tekerem a semmit csuklómra. Sajnos, sok már
bennem a baj. Túl sok. Nyögök, nyöszörgök, mint a
nyíllal átlőtt szügyű, haldokló vén oroszlán.


Földi időbe zártan

Időnk rohan s gyorsul. Egy nap: egy óra.
Egy óra sem sok; néhány percnek tűnik.
S ez marad. A felgyorsulás nem szűnik,
sokkal inkább fokozódik. Naponta

hallom mások véleményét: hasonlót
élnek át. Többen döbbenten állítják:
valami nincsen rendben. Istent szidják:
mért hagyta teljesen magára bolygónk?

Öntörvényűvé vált: megbolondultan,
gigantikus, táguló térbe hulltan,
pörög a tengelye körül, s az űrben

száguld egyre növekvőbb gyorsasággal;
s mi vele, vonzásának fogságában,
sebességétől végleg kimerülten.


Mint mindig, most is

A halálgyárak tovább folytatódnak.
Megégett hús szagát viszi a szél.
Milliók nem tudják, mit hoz a holnap;
iszonyú tömeg elborzadva él.

Vérengző kezek fegyvereket kapnak,
s habozás nélkül gyilkolnak velük.
A menekülők mindent hátra hagynak;
kinn, a pusztában ég a fedelük,

és a harc dúl: a házak romba dőlnek,
minden felbukkanó élőt lelőnek,
vagy a lángokban szénné perzselődnek.

A pusztulás teljes, épen nincs semmi.
Az egész táj letarolt, kihalt. Senki
sem marad falat húzni és temetni.


Éhhalál

Az éhhalál a pokol kapujáig
kikövezett út egyik állomása.
Iszonyatos! Legtöbbször túl sokáig
tart; a halálnemek között nincs mása.

Szenvedője csont-bőr lesz, nyöszörögve
fekszik a földön, de nem fogja fel, hogy
húsa, s attól minden ereje elfogy;
érzékei cserbenhagyták örökre.

Fektében egész teste mozdulatlan.
Nyála tajték: a szája szegletében
fehérlő hab; nincs, aki inni adjon.

Égő szemei minden pillanatban
arról árulkodnak: többé szegényen
semmi sem segíthet. Leszáll az alkony.


Fenn, a sziklán

Felmásztam a sziklára. Most itt állok
a szédítő magasban. Tárt karokkal
felfelé, az égre tekintve várok:
mikor nyílik ki reményt adón jobban?

Szeretném látni sokkal behatóbban,
sokkal mélyebben, hitben erősödve.
Idáig csak a gomolygó felhőkre
figyeltem, rájuk összpontosítottam.

Idáig csak a Nap sugarát rejtő,
vastag ködréteg nyomasztó hatását
érzékeltem, azt a félelmet keltő

érzést, ami már olyan sokszor átjárt,
felbolygatta lelkem s békémre tört, mert
legállhatatosabb tönkretevőm lett.


Őrzőangyalomhoz

Legyél velem utolsó perceimben!
Te, akit az ég oltalmamul rendelt.
Vigasztaló ottléted nyújtson enyhet
kibírhatatlan szenvedéseimben.

Legyél velem, védelmezz a Gonosztól;
végy szárnyad alá; többé ne kísértsen!
Csak a te bátorító szavad értsem;
szabadíts meg, ne hagyd, hogy elvonszoljon.

Ha akkor te vagy velem, s kezed érzem:
azt a jóságos, segítő kezet,
kínom csökken, mert távol tartasz tőle.

A verejtéket is te törülöd le
homlokomról; bár a vég közeleg,
megenyhülök; úgy megyek el békében.


A damaszkuszi Út

A beteljesülés magasztos perce;
amikor a jóslat valóra válik.
A következő virradattól kezdve
kiterebélyesedik és a máig

bizonytalan lét egyszerre csak titkos,
de teljesíthető vágyak forrása
lesz: biztató, állandósuló, biztos
alap, a tökéletesség csodája.

Cél, de maga a célhoz vezető Út
is, a helyes irányt kijelölő fény
segítségével bejárható Ösvény.

Megtisztulás, ahol az ijesztő múlt
megszerzett nyugalmadat nem zavarja;
álomittasan tekinthetsz magadba.


A világűrben

Engem csupán vágyam visz el,
arra a titkolt, fénylő pontra,
ahonnan égre jutni fel,
szinte csak gyerekjáték volna.

Engem az idő megbecsül,
mert becsülettel kihasználtam,
velem felhőkön túl repül;
ne lehessen boldogabb nálam.

Engem a tér, ha néven szólít,
megyek, nem veszem fontolóra:
hová, miért? Csak szállok, szállok.

Valamerre. Miközben váltott
ütemben csillaghoz csapódva,
nézem a világűr lakóit.


Még húsvét előtt

A Golgotán feszítették keresztre
őket odavezényelt római
katonák. Gyorsan hozott ítéletre
került sor: eredménye drámai.

Egyikük kezét és lábát szögezte
serényen a szégyenfához; ami
az ügyet nagyban egyszerűsítette:
a többiek dolga volt tartani

vonagló, véres testét. Lefektetve,
majd utána a magasba emelve
hagyni kiszenvedni a zúgó szélben.

Vihar közelgett. Komor felhők jöttek.
Sorstársai kínlódtak, nyöszörögtek.
Ő már meghalt. Villám fénylett az égen.


Senki és Valaki

A Senki sehonnan se jön, semerre
se megy. Egyszerű oka van, mert Senki.
Ha Valaki volna, sem jutna messze;
nyomát kopókkal kezdenénk követni.

Ugyan loholna, mindent elkövetne,
hogy estig minél távolabbra jusson;
ha lehetséges, egérutat nyerve,
a nagyváros felé vezető úton

elérhesse a külváros határát,
ahol az első elhagyatott házban
sikerülne búvóhelyre szert tenni:

betakaródzna egy koszos ponyvával;
úgy próbálkozna láthatatlan lenni.
Ám hiába, kutyáink megtalálnák.


Holdárnyékban

A Hold árnyéka kötés a szemedre;
így nem láthatod a szörny milyen undok,
s azt sem: váratlanul éppen lehullott
homokórádon az utolsó szemcse.

A múlt eltűnt, a mának nincs értelme,
a jövő ragacsos semmiben cuppog.
Ha majd a végső akadályt átugrod,
jössz rá: minden másképpen is lehetne.

Másképpen! Gyorsabban, reményt keltőbben,
mint amikor bodor bárányfelhőkben
gyönyörködünk és lelkünk felélénkül,

s minden félelem s kételkedés nélkül
ledobjuk magunkról vakhitünk jármát,
hadd érjük el szentjeink tisztaságát.


Nincsen remény

Egyre mélyebbre süllyedek a sárba.
Bűzlő szintje már ajkam alsó szélét
is elérte. Nem létező csodára
volna szükség, másképp a sűrű lé még

a sötét beállta előtt eléri
orromat. Akkor nincs többé menekvés!
Úgy járok, mint tavaly májusban Gréti:
szegény megfulladt. Most engem ijeszt és

fenyeget a mocsok. Ha épp időre
nem jön segítség, nem menekülök meg.
De hogyan bízhatnék szabadulásban?

Esélyem mindent eldöntően köd lett.
A borzalmat benyelve, felböfögve
alámerülök a dögszagú árban.


Curriculum vitae

Koldus lettem. Forgalmas sarkon
kéregetek. Nyakamban karton
tábla. Rajta a szöveg: „Éhes
vagyok, segítsenek!” Jaj, rémes!

Megalázó, de nincs mit tennem:
már dél van, s még semmit sem ettem.
Élet-halál kérdése némi
pénzt szerezni, bár abból élni

higgyék el, maga a művészet!
Szívből gyűlölöm az egészet,
mert annyi pénzt még sosem kaptam,

hogy egyszer végre jóllakhassam.
Többször van, mint ez a rossz nap ma:
üresen vigyorog a sapka.


Kinőtt szárnyakkal

Bizarr ötlete támadt. Megkísérli
a képtelent: felmászik egy sziklára.
Már régen szerette volna elérni
megálmodott célját: két kinőtt szárnya

segítségével messzire repülni,
Körülötte megfeneklett az élet.
Innen mindenképp el kell menekülni:
hiszen nem talál már se jót, se szépet.

Ahová a bűvös hang csalogatja:
a csodatevő Herceg birodalma,
ismert világunk ezer bonyodalma

nélkül. Az örök derültség országa,
ahol nincs baj, gond, félelem, se kába
zavarodottság torzult valósága.


Én és a sas

A magasból zuhanórepüléssel
alábukó sas zsákmánya leszek.
Fenn a felhőkkel tarkított kék égen
repült, de sas szemével észrevett.

Karmai között tart, véresre sebzett.
Számára ma én vagyok az ebéd.
Nekem már végem, neked van mit enned
szép sas barátom; így döntött az ég.

Még éltem volna, eltartott a rét;
gyönyörű és illatos volt a táj,
az erdőből éppen odafutottam.

Akkor láttál meg és csaptál le rám.
Ez a sorsom. Mért nem vigyáztam jobban?
Fészkedben csőröd darabokra tép.


Őszi ragyogásban

A vadludak is elszálltak;
pár nappal előbb a fecskék.
A gólyák már nagyon fáztak;
ők már korábban felszedték

sátorfájuk. Hajnalfényben
gyorsan felszedelőzködtek,
s úgy mentek el észrevétlen,
ahogy kikeletkor jöttek.

Most pókszál csillog az este
narancssárga sugarában;
valahonnan kis legyecske

repül erre fürge szárnnyal.
A többiek fenn, a fészkek
melegében heverésznek.


Higgy a Csöndnek!

Hét Bölcs szerint legáldottabb a Csönd!
Ha bármi rossz ér, ha házad leég,
ha lábad alatt megnyílik a föld,
ha villámait küldi rád az ég,

nagy bajodban a Csönd tanácsadó.
Higgy neki! Tudása szent, végtelen.
Tőle meghallod: számodra mi jó
és mi a nem jó, az értéktelen.

A Csönd minden pillanatban tanít.
Ha megfogadod tanításait,
mindegy, akármilyen körben forogsz,

bölcsen cselekszel, nagy csapás nem ér,
minden szava drágakővel felér;
előbb vagy utóbb megvilágosodsz.


Talált titkom

Sorsvonalak tenyeremen.
Talált titkom hová tegyem?
Attól függ, mi lesz belőle,
lesz-e boldog világ tőle?

Ha nem lehet, mélyre dugom,
úgy elzárom, ahogy tudom.
Volna, aki nagynak nézne,
sokat hálálkodna érte;

jótettemért megszeretne,
mások előtt elismerne.
Szívélyes szavakkal tenné

meghitt körben; nem színlelné.
Soha nem alakoskodna,
ezüstért nem júdáskodna.


Sorsunk sodrában

Fut az idő. Egymást követő percek
koptatják el életünk masszív tömbjét.
Mind, akik jó és rossz között dönthetnek,
átéljük sorsunk mosolyát és könnyét.

Minden kibuggyanó, fájdalmas könnyben,
minden nyájas, bátorító mosolyban
ott a világ százszínűsége, ködben,
fényben fogant mozgalmassága, s ott van

kíváncsivá tett lényünk sóvárgása,
hogy a lehető legmélyebbre ássunk
az elrejtett titkok felé, s megértsük

magasztos értelmét annak, hogy élünk.
Ha már egyszer a Földön lett lakásunk,
szükségünk van megújító csodákra.


Most, hogy temetnek

Három méter mély, sötétlő gödör
várja ásítozva megérkezésem,
csak még részt veszek a búcsúbeszéden;
tengernyi, kenetteljes szó gyötör.

Tölgyfakoporsóm kibélelt öléből
nyilvánvaló, többé nem szökhetnék meg.
Kivérzett holttestemről együtt érzőn
zeng a mindenkit megindító ének.

Jól végzi dolgát a széphangú kántor.
Sírásóim csöndben eresztenek le.
Van, aki könnyét nyeli és szepegve

bánkódik, hiszen tudja, ezután por
s ugyanúgy víz lesz belőlem, mint régen,
a kezdetben, amikor még nem éltem.


Kertünk dalnoka

Hajnalodik. Az első kakasszóra
már fent vagyok; a kinti tájat nézem.
„Mért nem alszol? Ahogy látom, öt óra.
Még túl korán van.” – mondja feleségem.

A sötétség még párbajt vív a fénnyel,
de az este időben nyugovóra
térő madárkák közül egy már ébren
van, s fütyülni kezd. Olyan szépen, Dóra

is felkönyököl fehércsipkés ágyán,
úgy figyeli szájtátva a kis dalnok
bűvös dalát. Én kihajlok, s a párkány

márványára támaszkodom. Úgy jobban
hallom az Urat dicsőítő hangot;
gyönyörűségétől meghatódottan.


A Teremtés napjai

Az Úr széles mosollyal üdvözölte
Teremtésének első hajnalát.
A fény, alkotó kezének szülötte,
kettészelte az örök éjszakát.

A fellegek a már meglévő, roppant
mennyboltot lassan benépesítették,
lenn a földet körülvéve víz csobbant;
az állatok a lágy füvet legelték.

Ember nem volt. Az ő szellemi lénye
kemény munkát, megfontolást igényelt.
A tökéletes testbe lehelt lélek,

mint égi Önmagának tükörképe,
csak vívódás után lett nagy sokára
létrejött világának koronája.


Csak Őt feledném!

Nehéz az imádott nő illatától
(bár faképnél hagyott) megszabadulni;
a vele átélt, múlhatatlan mámor,
amíg élsz, többé nem enged nyugodni.

Őt érzed a kora tavaszi réten,
amikor a virágtenger kinyílik;
rá gondolsz az erdő áldott csendjében,
ahol a holt avar rőt lángja izzik.

Ha valahol állsz, s a tájék megindít,
csak úgy, magától megered a könnyed,
s fáj, hogy előtűnik, hiszen még mindig

rabja vagy; mindörökre elvarázsolt.
Noha minden más emlék összetöppedt,
Ő kivétel: közel hozza a távolt.


Jó, ha nyitott vagy

Küldj üzenetet! Bármilyen csekélység
legyen is az, nem baj. A másik hálás
szívvel fogadja, ha méltónak tartod,
hogy megoszd vele élményvilágod kis

csip-csup dolgait. Egyszóval kíváncsi
természetétől nem vonod meg, sokszor
valóban jelentéktelennek tűnő,
ám neki nagyon is fontos történés

részletekig menő, spontán közlését.
Ha ezt teszed, a legtöbbször kivívod
rokonszenvét; ajkadon csüng és látja,

milyen jóindulattal vagy iránta,
mennyire fesztelenül és gond nélkül
avatod be személyes ügyeidbe.


Alkotott világunk

Te, Úristen, akinek létezését
annyian tagadják, vagy összevissza
feltételezésekkel magyarázzák,
itt vagy mindenütt, elrejtőzve, tiszta,

félreérthetetlen bölcsességedben.
Láthatón alkotod világunk képét:
a teret, ahol élünk, a Kezdetben
útjára indított fény valóságát.

Édes jelenünk. Kezeddel megáldott
Földünk, ahová beleteremtődtünk.
Itt vagy közöttünk a rendre ügyelve:

gazdag termést adó, színpompás őszünk
után kemény tél jött, de intésedre
az örök tavasz ismét kivirágzott.


A Halál szekerén

Villámsújtotta tájékon keresztül
fut a szekér. A bakon a Halál ül.
Hat éjfekete, szilaj lova vágtat;
különös szél: halálunk szele támad.

Gonosz forgószél. Elsodor magával.
Ősz van. Hiába vívunk a Halállal.
Egykor bátor szívünk halálra rémül;
suhogó kaszájával ő győz végül.

Lekaszál. Megáll. Feldob a szekérre;
s már indul is. Testünk kiömlő vére
a feldúlt vidéket pirosra festi.

Minden vörös. A rét és fenn az égbolt;
de az idült, a rémületes tébolyt
az okozza: létünk értelmét veszti.


Más valóságban

Nem tudni semmiről. Mélyen aludni.
Nem létező valóságban időzni.
Lehetőleg minél messzebbre jutni
a mindennapitól. Álmokat szőni.

Ábrándokban ringatózni, elképzelt
tájakon járni, kitalációban
létezni, ahol a megszokott élet
már nyomokban sincs jelen, ahol sokkal

inkább fantomképek zord szürkesége
borong mindenen, és tisztán nem látni.
Nem, mivel ez a sejtések világa,

a teljes bizonytalanság hazája;
itt mást nem lehet tenni, csupán várni,
s nyögni, sóhajtozni: legyen már vége!


Ott a tűznél

Amikor mosolyomat viszonoztad,
gyors pillantásod sikerült elkapnom.
Ott, a tűz mellett ülve. Fenn az égen
a csillagok erős fénnyel ragyogtak.

A táncoló lángokba néztél, s most már
megbizonyosodtam: (csak így maradjon!)
számodra is az vagyok réges-régen,
ami nekem Te, ősidőktől voltál.

Az örök Éva. Patakzó szerelmem
kútforrása, szellemem tápláléka,
gyöngédségedben, termékenységedben

páratlan élettárs, egész valómat
felkavaró, elvarázsló szűz-céda;
legyen neved ég felé szálló szózat!


A kikötőben

A tengerről hajnali szél
hozza a felkavart habot.
Az éji vihar véget ér;
amit összetört, ott csapong

a móló mentén a fehér
tajték között: fadarabok,
hínár, s más kusza törmelék.
Az egész örvénylik, forog.

Lassan kiderül; nedvesen
csillogó esőkabátomon
vízcseppek milliárdja.

Tőlem nagy távolságra
halászhajók a horizonton
s hangos sirályok messze fenn.


Vágyódás

Olyan szeretnék lenni, mint te, tenger!
Békés, tündöklő, kiszámíthatatlan.
Fel nem tárt titkom hordoznám magamban.
Soha senki nem tudná, hány alakban

lát. Mi a színlelés s mi a valóság:
a fényes máz, arcomnak simasága,
gonosz indulat vagy tényleges jóság,
nyugodt habok vagy vihar háborgása?

Oly sok van bennem, éppen úgy, mint benned.
Vizedben megszámlálhatatlan csepped
születik, mozog, változik és elhal.

De te örök vagy! Én is arra vágyom,
hogyha túl jutottam minden határon,
emlékem fennmaradjon szavaimban.


Eső után, boldogan

Eső után minden oly illatos.
Feljön a nap és füstölög a föld.
Tüdőm élvezi a dús levegőt;
feltámadt szellőcske hulláma mos

át benne minden szövetet. A szenny
kifüstölődik. Tiszta oxigén
jut a vérembe mindenegyes mély
korty után. Felfrissülve hirtelen

játékra szottyan kedvem. Boldogan
a nedves fűbe vetem le magam,
s ott hemperegve, kurjongatva tág

végtelenséggé válik a világ.
Nagy gyermek leszek: víg és szertelen,
mint valaha – szabad és fesztelen.


Porcelánbabák

Telehold van. A porcelánbabák
telt arcán földöntúli fény sugárzik.
Engem is elbűvöl; szemem káprázik;
azon tűnődöm, amíg éjszakák

során Ő emeli az Odaát
felé ívelő hidat; itt e másik
világban csak tükörképe világít.
Ő sugallja belső csöndünk szavát,

az áradó öröm-szimfóniát.
Mielőtt a délceg kakas kiált,
izzik, tündöklik. Hajnalhasadásig

a megrontó boszorkányság, pogány hit
misztikus, hideg fényében parázslik.
Együtt bámuljuk: porcelánbabák.


Ködben

Leszáll a köd. Egyre homályosabban
látunk; a táj körvonalai szűnnek.
Nagy a csend is. Már csak jóindulattal
mondhatjuk: vagyunk. Tér, idő eltűnnek.

Színek helyett a jellegtelen szürke
uralkodik el mindenen. Fásultan
várakozunk, – életerőnk merült le –
egy helyben ülünk, ölünkben a múlttal.

Belőlünk durván csúfot űz a semmi.
Évek súlya gerincünket görbíti,
kezünk reszket, szófukar szánk elferdül.

Egyre kimerítőbb lesz emlékezni,
egyre elképzelhetetlenebb hinni;
egy gyakori arc bukkan fel groteszkül.



Csípős éjszaka

Halálos őszből új méreg csorog.
Újra itt van a könnyek korszaka.
Üres utcákon koldus csámborog;
beleborzong, mert jön az éjszaka.

Kivénhedt lotyó dideregve áll
a neonreklám fényében, avítt
kabátjában; miközben hímre vár,
csípős hideg nyaldossa combjait.

Két ujja közül elrepül a csikk,
a legutolsó slukkot messze fújja.
Unalmánál csak hátsója nagyobb;

kezét időnként a zsebébe dugja.
A húgytól foltos aszfalton topog
a mocskos ház előtt, ahol lakik.


Mért fájna?

Életfámon ott ül az éjszaka.
Ami kezdődött, a végéhez ér.
Köröttem a múlt álomhalmaza;
szívem közepén megalvad a vér.

Nem indulok, s nem is jövök haza;
kimerült énem nyugovóra tér.
Az örök csönd első pillanata
nem fáj. Mért fájna? – Semmit se ígér.

Megáll az idő, beszűkül a tér:
a tér lesz az idő. Egy pontban a
semmi időtlensége. Ő maga

mozdulatlan. Mögötte égi fény.
Nincs korholó, se dicsérő szava;
nem jutalmaz meg, de el sem ítél.


Mint Lilliputban

Számunkra már az is siker,
ha néhányszor összefogódzunk
s álldogálunk, de ez a pózunk
kimerítő, ha várni kell.

Mint Lilliputban Gulliver,
számtalan kötéllel birkózunk,
pedig töméntelen a dolgunk
a tudat rejtelmeivel.

Közben az élet tovafut
velünk együtt, de nélkülünk is;
lábnyomunkat a föld beissza.

Vajon az ember hova jut,
ha mélyen alszik s messze tűnt, kis
álmait vágyakozza vissza?


Nem vagy itt

Az ősz igéit hallgatom: szállongó
lomb jajszavát, a beérett gyümölcs
váratlan puffanását, ködbe omló
kertek halk pattogását és a bölcs

fenyők örökzöld sóhaját; ezerszer
elzokogott dalok visszhangjait,
a búcsúzó táj sikolyát, a nyersen
felhangzó, rövid zsoltárt: „Nem vagy itt!”

Ó, nem vagy itt, és tudom, soha többé
nem is jössz már; a tér mögé szorultál.
Vaksötétbe, ahol üres a föld.

Fojtogató füst leng, s mindent betölt,
mert egyetlen világ maradt, a csöndé.
Így öltél meg, pedig nem is akartál…


Nyomuk sincs már

Mennyire más lett minden. Gyermekévek
nyomát se látni többé. Pirospozsgás
cselédlányunk fehér, vasalt köténye,
a szilvapálinka s a téli almák

elkevert illata mind tovaröppent.
A vázában nincsenek kardvirágok,
se az andalító zongorahangra
figyelő nénikék szemközt a kertben,

ahol az alkonyt dicsérő órában
még a legyek is boldogan repültek.
Most minden új. Valahol messze nyugszik

mindenki, akinek alakját látom
magam előtt. Tátott szájukban tartják
a múlt emlékét: egy marék göröngyöt.


Könnyek között

Átszellemülve szürcsölöm langy mézét
ajkadnak, hosszú csókod italát.
Egy óra most kevés; az éjszakát
áldozzuk erre! Ne lessük a végét.

Csókolj szívem; élvezzük, percről-percre
nőjön örömünk a párviadalban.
Ha rászokunk a boldog türelemre,
átélhetjük: az idő mozdulatlan.

Könnyeink hadd mosódhassanak össze!
Igen, ezt a gyönyört megérdemeltük!
Általa lelkünk mélysége beszél.

Ott fenn a hold, jól egymáshoz kötözte
csillagjainkat. Itt mi is ezt tesszük,
hiszen mindkettőnk gyógyulást remél.


Hajnal felé

Suhan az éj.
A szenvedély
óráit
kergetjük. Mondd,
az ezüst Hold
világít,

vagy kék szemed?
Ki mondja meg?
A mámor
fokozódik,
s gondoskodik
csodáról.

Együtt vagyunk;
szép hajnalunk
közel már.
Egymásé lett
két boldog test
s két szempár.


Álmunk, vágyunk

Álmunkban az árnyak kifehérednek.
Többé nem idegesít csúnya szó.
Gyógyító látszat, átköltött való,
dús fantáziánk fényei élednek.

Nagy szürkeség helyébe lép a kék;
minden megélénkül, szelídebb, lágyabb.
Még bűneink is csak felfelé szállnak;
rózsaszínbe öltözködik a lét.

Vágyunk, amit éber állapotunkban
jobban óvtunk, mint féltett titkaink,
gyönyörűséges lesz, százezer színben

tündöklik, nem érintkezik a múlttal.
Lelkünk megnyugszik, nem foglalkozik
többé felködlő, rossz emlékeinkkel.


Megenyhülés

Falunk kiemelkedő templomtornya
s a ráeső bíborszínű fény éppen
eltűnik a feltámadt szürkeségben,
s leheletszerű, finom ködfátyolba

burkolódzik. Az est leszáll. Homályba
merülnek a házak, a kertek; itt-ott
már ég a villany. A csönd éjszakára
készülődik. Az el nem mondott titkok

álom formában majd felszínre jönnek,
hogy biztatóbban kezdődjék a holnap.
Igen, vágyaink újra rendeződnek,

mert látszólagosan kudarcba fulladt
lépéseinket nem szégyelljük többet,
új értelme lesz könnyed mosolyunknak.


Amit a titkok súgnak

Legyek hulló véred tanúja. Lássam
az ütött sebek mélyét, gyötrelemtől
eltorzult arcod halottsápadtságát,
feltámadásod előtti, pokolra

alászálló tested borzalmas kínját,
a zsoltárokban vigaszt nem találó
szent száj kétségbeesett kiáltását:
„Uram, Uram, miért hagytál el engem?”

Hallom e szókat, s szörnyű kétségekkel
telítődöm. Legyen hát az üresség
tanítóm! Fogjam fel, amit a titkok

árulnak el nyitva maradt fülemnek:
miért kell ilyen véres áldozattal
megváltani a teremtett világot?


Kinn a réten

A tarka réten végestelen-végig
nyárfák nyújtóznak fel a magas égig.
A szél, ha jön, jobbra-balra hajlítja
derekukat és ők suhogva ritka

táncba kezdenek, ide-oda lengve
illegetik magukat. Jó a kedve
mindnyájuknak, hiszen öröm a reggel:
minden élő szinte önkívületben

zengi, ünnepli újjászületését,
ízleli léte adott édességét,
s a fény, idáig sötétbe rejtőzve,

felénk áramlik; sőt, ott suhan föl-le
ég és föld között, s mindent beragyogva
a szépségeket egymásra halmozza.


Őszi kóborlás

Fenn már mind kifényesedtek a felhők.
A ködbe burkolódzó, őszi tájon
szilaj szél suhant végig, s a kopáron
álló fák között bejárta az erdőt.

Fölriasztotta a vadat: az őzek
szökdécselni kezdtek és árkon-bokron
átugrálva futottak fel a dombon
egész a csúcsig. Ott összeverődtek,

s eszegették az itt-ott már megszőkült
rét ízletes füvét. Kecses mozgású
alakjuk, törékenynek tűnő lábú,

éber, mindig résen álló, szép lényük
hosszan időzött két kesztyűs kezemben
szemeim előtt tartott távcsövemben.


Pillanatfelvétel

Két hátraforduló nő ijedt arca
ott maradt bennem. Dúlt vonásaik,
mint egymást kergető árnyékok rajza,
vagy fapálcával a homokba írt

zavaros vonalak egymásutánja:
gyermekkoromtól a mai napig
emlékezetembe vésett torz ábra
őrzi makacsul múltam nyomait.

Régen volt. Mégis, most is látom őket,
a könyörtelenség okozta kíntól
elcsúfított szépségek mélyült ráncát,

(mert átéltem azokat az időket)
s a két városrészt összekötő hídról
vízbe-dobottak kalimpáló táncát.


Fiatalon

Megszállottjai voltunk a Dunának;
lapos köveket dobáltunk a vízbe,
vagy megigézve bámultuk a tájat.
Ha hajó jött, élveztük, hogy borít be

a partra szökő hullám gyakran térdig.
Este a parton a zizegő nyárfák
andalítottak el. Sötétedésig
ültünk a padon. Csöpp legyecskék járták

napbúcsúztató táncukat a fényben,
s néztük, csodáltuk összevissza röptük,
és a Napot, ahogy lassan, egészen

eltűnt a szürke hegyek mögött. Gyöngéd
pirosától sikerült feltöltődnünk
a csöndben leszálló homály előtt még.


Ellentétes irányba

Én jobbra indulok el, ő meg balra,
csak azért, hogy többé ne találkozzunk.
Elkeserítő érzés fojtogatja
torkomat: irgalmatlan döntést hoztunk

s meg is esküdtünk rá: nem látjuk egymást,
csak a másvilágon. Ha úgy adódik,
és sorsunk mégis összehoz, száz gyertyát
gyújtunk, de szívünk mindhiába szólít,

hiába hív, léha táncba nem kezdünk,
eskünk szövegére kell emlékeznünk.
Feltörő vágyunkat elfojtva, csöndben,

megkínzott szívvel, megjátszott közönnyel
csak azt firtatjuk: vajon mi a haszna,
hogy én jobbra megyek, ő pedig balra?


Most, hogy itt a tavasz

Végre itt a tavasz, a kéklő égen
nap süt, kutyám téli szőrét hullatja.
Árkon-bokron át lohol; jókedvében
a szétrebbenő galambokat hajtja.

Reggeli utunk első percei
mindkettőnknek örömmámorban telnek;
a borús tegnap esővizei
fényt tükröző tócsákba gyülekeztek.

Milyen testet-lelket boldogító nap!
Nagy, táguló tér! Távol a domboknak
rózsás körvonala szép időt sejtet.

Miután befejeztük hosszú sétánk,
s ettünk, dalos kedvű rigó köszön ránk;
Bodri megpihen, én ásom a kertet.


Őrzőangyalomhoz

Legyél velem utolsó perceimben!
Te, akit az ég oltalmamul rendelt.
Vigasztaló ottléted nyújtson enyhet
kibírhatatlan szenvedéseimben.

Legyél velem, védelmezz a Gonosztól;
végy szárnyad alá; többé ne kísértsen!
Csak a te bátorító szavad értsem;
szabadíts meg, ne hagyd, hogy elvonszoljon.

Ha akkor te vagy velem, s kezed érzem:
azt a jóságos, segítő kezet,
kínom csökken, mert távol tartasz tőle.

A verejtéket is te törülöd le
homlokomról; bár a vég közeleg,
megenyhülök; úgy megyek el békében.


Öregségünk nem vicc

Nyomasztó álmom után kába fejjel
botorkálok körbe-körbe. Megbotlok
a szőnyegben; őrzőangyalom ment meg
az eséstől. A magamfajta trottyok

sajnos naponta többször is kerülnek
hasonló helyzetbe, sőt egyre rosszabb
egyensúlyuk miatt megpenderülnek
a tengelyük körül. Ha elvágódnak,

csontjuk törik, és ha egyedül vannak,
minden történhet velük: ha nem tudnak
felállni vagy a fájdalomtól nincs még

kevéske erejük sem, hogy segítség
után kiáltsanak. Fekve maradnak,
s bizony az is előfordul, meghalnak.

Esti rózsák között

Itt üldögélünk rózsalugasunkban
tegnap újra lakkozott szép padunkon.
Milyen jó most kinn a kertben, magunkban
lenni: bámulni a hegyeken túlról

érkező, vörös szegélyű felhőket.
Álmélkodva hallani, hogy kuruttyol
a béka, csipog a veréb, s az őket
is lepipáló rigó, amint újból

s újból cifrázza szívszaggató szépen
szerelmes énekét a fenyő csúcsán.
Rád nézek. Tüneményes vagy. Megkérdem:

nem fázol-e? „Nem.” – válaszolod kedves
hangon, amitől nagyon jókedvem lesz,
s megfoghatatlan, élő álom hull rám.