2015. november 13., péntek

NABONGA HÁLÓJÁBAN                           

A bukott Angyal

Nekem nem adatott meg, hogy betöltsem
ősidőkben kiosztott hivatásom.
Angyal voltam, de éreztem, gőg tölt el:
angyaltársaim bárgyú mosolyától

öklendezés tört rám, és egyre jobban
kialakult bennem a meggyőződés:
rossz helyen vagyok, fenn a csillagokkal
tele égen hamar megcsömörlött és

lázadozni kezdett bennem a lélek.
Valami másra, sokkal izgatóbbra,
vágyódtam. Úgy éreztem, ott csak szolga

lehetek, pedig királynak születtem.
Nagyot kacagtam; azóta a Rendben
nem hiszek, s Tőle függetlenül élek.


A fehér szarvas

Teljesen lenyúzták rólam a bőrt.
Fekszem számból kilógó, lila nyelvvel.
Gyilkosom kijátszotta a vadőrt;
a bő zsákmányért fizetnie sem kell.

Most boldogan darabol: karabélya
golyója agyvelőmet szedte szét.
Szabad voltam, holnap kimért portéka
leszek a piacon és hulladék.

Nézésem már a semmit tapogatja;
korai halálomért senki sem szán,
bár agancsaim gyönyörű nagyok.

Ha majd húsomat kilószámra adja
tovább vörös ábrázatú orgazdám –
nem is sejti, milyen ritka vagyok!


A hírnök

Szemünkbe süt a fény az új tavaszban;
háromszínű kokárdát, piros szegfűt
tűzünk mellünkre és a gomblyukunkba.
Alig váltunk el, máris összeállunk

megvitatni a legújabb újságot:
ott fenn a fogyó éter magasában
szárnyai nőnek a bárányfelhőknek.
Közben rég-volt, mozgalmas ifjúságunk

közelít – szép, szimbolikus alakja.
Büszke fejét aranypánt koszorúzza.
Lábainál a frissen sarjadt fűben

különös kő fehérsége szikrázik.
Talán Isten küldte, talán magától
érkezett ide közénk, földközelbe.


A Nagy Tükör előtt

Tágul a kör, és mérhetetlen
tükörré válik. Csillog-villog.
Csak nézed, nézed önfeledten.
Nagy kéklő égből virágszirmok

záporoznak, lassan belepve
fénylő arcod. Egy-két hang. Percek
suhannak tova. Szinte jelre
verejték-gyöngyöcskék peregnek.

Idegeid lágy szövetére
dermedtség kúszik. Vértó csillan;
s voltál, mert vagy. A messzeségbe

kívánkozol. Amikor végül
indulsz, csak Őt viszed emlékül;
a többi semmiség, elillan.




A néma menet

A mozgássérültek, rokkantak mankós,
tolókocsis, előőrsként szolgáló,
hosszú sora vezeti fel a népes
felvonulók táborát. Az utcákon

élő éhezők mára, tízezrekre
duzzadt tömege lépked a nyomukban.
Főleg férfiak, mocskos ruhájukban,
mosdatlanul, borostásan, szakállal,

a silány táplálkozástól soványan,
hajlottan, megtört fényű, lázas szemmel,
de nők is, fedél nélküli életre

ítélten, szépségüktől megfosztottan.
Csöndben mennek; feltűnő némaságuk
mindennél többet mond el nyomorukról.


A rémtett éjszakája

Nyilvánvaló hűtlenséged botránya!
Ribanckodásod hosszú éjszakákon
át. Meggyilkolt szeretőd koponyája
ott vigyorog rád a színezüst tálon.

Méhed torz törpéjét világra szülted;
macskád őrzi, karmait élesíti.
Korom és füst gomolyog körülötted.
Az ember már szemének sem tud hinni,

oly szörnyű minden, olyan irgalmatlan!
Kénszín lével tele zubog a katlan.
Éj van. Vérfagyasztó hangok huhognak.

Kígyók siklanak, patkányok futkosnak,
iszonyatos villám cikázik! Távol
nagy Árny kel fel a fekete szikláról.



A szemünk kevés

Lét-közelből vizsgálni meg a dolgok
minden valamirevaló vonását;
értelmezni a különbözőséget
ziláltságunk s az örök rend között,

nem könnyű. Nem. Lassacskán felocsúdni.
Elmondani a lényeget. Kezünkbe
venni a tükröt, hogy lássuk magunkat.
Arra szemünk kevés. A belső hangot

csak szívvel értjük; ott van a bejárat,
beavatásunk és szabadulásunk.
A jövő hív. Jótékonyan mutatja

megkezdett perceit s a végső órát,
amikor újra közénk jön a Gyermek,
hogy örömünk csöndje kiteljesedjék.


A tábornok csatát nyert

Győzött! Ez a száraz tény. Eltűnődve
tekint körül: ezrek hullája fekszik
szétszóródva a havon. Jégbedermedt,
felismerhetetlen testdarabokból

szétfreccsent, alvadt vértócsák pirosa
a vakító fehérség pusztaságán.
Behunyja szemét; lelket-mámorító
diadala mára immár lázálom.

Most látja, mi történt, mi volt az ára
a három napig tartó küzdelemnek.
A tébolyult zaj helyén halálos csönd

gubbaszt a füstös ágyúk, szétlőtt tankok,
aknavetők és repülőgéproncsok
környékén semmivé vált katonákon.


A tömegsír szélén

Nyolc perccel halálod előtt,
megtudod, hogy szörnyet kell halnod.
Egy kéz veri a fülkeajtót,
a másik épp a repülőt

irányítja a Föld felé.
Napfényben csillognak az Alpok.
A táj gyönyörű. Rémes hangok
hangzanak. A gép reng belé.

Majdnem százötven ártatlannak
gyors végromlása közelít,
s te is az egyike vagy annak

a sok rémültnek, aki itt
jajveszékel, ordít, sikít;
…most csapódtok egy sziklafalnak…


A valóság után

Színezüst éj, zokogó ős-kutakból
felszakadó pára, sötét víz hangja.
Szelíd zörej, a játékot remélő
szív eszmélése, valóság utáni

csöndből ébredve, minden disszonánstól
óvakodó dallam, nagyszerű hárfák
pengő szava titokzatos ütemben.
A tág tér lassú kibontakozása,

szűzi békétől átitatódó hely,
ahol nincs többé se ész, se hamisság,
ahol a megcsalt szeretőt fogadják,

ahol az összetört cserepek újra
egybeforrnak, megújul minden régi
emlék, és többé nem hullik szét, s nem fáj.


A varjak

Az ősz elindult. Az úton nyomában
vörös levelek szaladnak utána.
Egyre több moha telepszik a fákra.
Sír az ég. Már egyre több kopasz ág van.

Halott gazok múmiái zörögnek.
A szél sikoltozik. Fekete varjak
károgva repülnek. Ma többen vannak,
mint tegnap. Furcsa szaga van a völgynek.

Kiért mennek? A borzalom nagy árnya
hullt szét bennük darabokra, s kap szárnyra.
Ó, vészjósló madarak! A halálra

vágyó lélek csöndjét viszik magukban.
Valahol, ahol már senki se látja,
elbújnak az ismeretlen odúkban.


A végső maszk

Hanyatt fekszem. A sápadt Holdon
érzelemszegény környezetben
minden órában, több rétegben
gipszmaszk málladozik arcomról.

Már a Földön is cserélgettem
álarcom: szennyből, aranyporból
összeenyvezett, a majomtól
örökölt, és művész-kezekben

formálódott fizimiskámat.
Ott még naiv ártatlanságom
puhította sok durva ráncom.

Itt most faragják fapofámat:
(vétkeimet Isten bocsássa!)
új maszkom egy Rém hasonmása.


Áhítat

Titkoktól illatozó erdő mélyén
örök forrásvíz válaszol a csöndnek,
Ott ülök, elábrándozom a Földnek
megközelíthetetlen teljességén.

Mindig elámulok a gyönyöröknek
végtelen méretű megjelenésén,
a szépség részleteinek összképén.
Szememből kicsorduló örömkönnyek

jelzik: számomra mit nyújt ez a látvány.
A fény ragyogásától félig kábán
nézek bele a csörgedező vízbe.

Mintha valami elvarázsolt volna,
imába kezdek. Halkan sóhajtozva,
a Megfoghatatlanhoz közelítve.


Bolond idők

Játékaink közül a legdrágábbat
veszítettük el. Keressük, kutatjuk.
Ebben a villámgyors világban százat
is kaphatnánk, de mi csak azt akarjuk.

Az összevissza lótás-futás közben
hullott ki a zsebünkből; nem találjuk.
Már mindent tűvé tettünk; széles körben
tudják, mi történt. A jó hírre várunk,

hátha valaki mégis észrevette
valami bokor alján, vagy az úton:
sárosan, összelapítva, törötten.

Eltelik egy év, kettő is; reszketve
nyitunk ajtót. Csöngettek! De csak Newton
és Einstein áll ott, s hátuk mögött többen.


Ahol a lét csodás

Mindig vonzotta a vízparti rét,
a vadvirággal tarkított vidék,
az időben megszólaló harang,
a sok egymást követő, kusza hang,

a víz felől a hápogó kacsák,
az akácok, a fűzfák, bodzafák
suhogása, a kecses, lágy füvek,
ahogyan a szél karcsú testüket

táncoltatja az árkok szélein,
s végig a mezők végtelenjein.
Mindig csodálta a kéklő eget,

az érkező s távozó fellegek
rajzolatát körbe keringve fent,
s a csillogó víztükröt idelent.


Augusztusi éj

Tenger-sötétben csillagok
fénye a már nem láthatón keresztül
álom-tiszta, felfoghatatlan szeszt szűr
a tényből: én is meghalok.

Magamba nézve hallgatok.
A csillagpálya végtelenbe ferdül;
azt látom, amit a vakok,
ha lelkük falát tapogatják. Csend ül

vállaimon; a mindenség beszél csak.
Egyre mélyebbről, egyre közelebbről
arról, amit az évszakok

közül ez a legmisztikusabb évszak
mesél a magát adó Őselemről,
a Titokról: Ő én vagyok.


Az első bűn

Újra gyermek vagyok, sikoltok örömömben.
Nagy talpú elefánt ormánya hurcol körbe.
Aztán pihe leszek, úgy hullok le a földre;
ott hallom, valaki pisszegve szólít csöndben.

Öreg manócska jön. Kezében, csöpp vödörben
jó illatú gyümölcs: szilva, birsalma, körte.
Tetejükön dió és mogyoró megtörve.
Rám kacsint, mosolyog, és megindul előttem.

Megyünk a zöld úton. Ő elől, én utána.
Nézem, mily szaporán lépdel két apró lába
a csúszós hegynek fel, a csúcsról le a völgybe.

Ott vár a kicsi ház. Az ajtónál megállva
hátra fordul, s halkan csak annyit mond: „Itt várj a
kertben! Most bemegyek, de ha szólítlak, jöjj be!”.


Az emberpár

Értelmük gyönyörködésükkel együtt
bontakozik ki; emberi mivoltuk
egyszeriben csak tudatára ébred:
a Teremtésben ők vannak középen.

Ezernyi állat nyüzsög; csak kezüknek
jelére vár. Mind békés, barátságos.
A táj értük van. Pompázó növények
illatától terhes az ég, s a föld is.

A nő lépte szelíd keblét ringatja.
Kacér formáit napfény koszorúzza;
boldog, mert érzi, ellenállhatatlan.

A férfi áll. Jobbjában tartott botja
díszes mintáiban vágya ábrái.
Szomjas, de most nem indul a folyóhoz.




Az örök kérdés

Vajon test nélkül mit él át a lélek?
Ki tudja? Arról nincsen tudomásunk.
Üldözik-e felrémlő, őrült képek?
Szabad a tér, vagy minden út bezárult?

Az ember, amíg él, sok mindent lát, hall,
de ha búcsút kell venni a világtól,
naivan, szentül bízik a csodában,
és reménykedik: majd valahol, máshol,

ha már megvívta harcát a halállal,
új helyen, másik létezésbe juthat,
ahol béke van, ahol elmúlásról

nincsen többé szó, sorsa csillagával
sem kerül szembe, rossz múltja sem vádol;
az örök élet fényei kigyúlnak.


Az ősz trubadúrja

A halál lantja peng; a sivár dallam
hallatára elhervadnak a kertek.
A látványra érzékenyek
elindulnak, lábujjhegyen és halkan.

Repedés támad a kerítésfalban;
valahol sikoltva felsír a gyermek.
Az egész környék megremeg:
mindenen csöndes, félénk iszonyat van.

Egyetlen virág se maradhat lábon,
őseihez tér a sok fürge állat,
a sebzett szívből vágy patakzik.

A legutolsó fohász megbicsaklik,
a végső szó vértelen szájra szárad;
csak ő marad, a titkos, furcsa álom.


Az új küszöbén

Távozzék el belőlünk a gonosz;
bűnsegédeivel ne cimboráljunk.
Szokjunk le minden önmutogatásról;
válasszuk a gyermeki arcok fényét!

Mától belőlünk csak az sugározzon
szét a világba, hogy földgolyónk végre
emberibb legyen. Betlehemi csillag
vezéreljen, s rendet teremtő béke.

Ha megtértünk, kutassuk, vajon merre
vezet utunk, mit várhatunk magunktól?
Ne lehessen már minden úgy, ahogy volt!

Csöndben, tisztelettel szóljunk egymáshoz.
Ez az egész valóság körülöttünk
megújul, ha elmélyül a barátság.


Az Úr előtt

Mély gongok hangjai visszhangzanak
fülemben; lótuszülésben merengek.
A gyertyák körben rám bólintanak;
bátorítanak, szinte mondják: „tedd meg!”

s gondolataim térdre omlanak
előtted Uram, aki minden percem
számon tartod. Várom irgalmadat.
Fösvény voltam, mohó és szemérmetlen.

Értékeimből semmi se maradt.
Rossz emlékeim mind mélyebben fájnak,
jaj, tovatűnt a boldog pillanat,

amikor nem féltem az éjszakáktól,
amikor volt értelme a csodáknak,
s a tisztaság nem volt csalóka álom.


Az utolsó napon

Trombita szól. A régóta hiányzott
szózat; időt, teret betöltő.
Mélység és magasság üzenetének
egyszer és mindenkorra összefoglalt

lényege. Hír az örömről. Az áldott
bizonyosság titkát megőrző
üdvrivalgás, ég felé szálló ének,
hullámok himnusza; egymásba olvadt

szent ígéret és kielégült szükség;
a kitágulni vágyó mindenségbe
szökő dal, sorsunk tágra-nyitott torkán

újjászülető hozsannánk zenéje,
hogy minden kín s megaláztatás szűnjék,
s emeltessék fel a kereszt s az oltár!


Az utolsó próféta

Kísértőm, mondd, hová, meddig cipelsz még?
Utolsó alkonyomra görnyedek.
Tudatomban az örök képtelenség:
már mindent tudok, amit nem lehet.

Bennem hullámzik a legrégibb emlék
az arc nélküli valóság helyett.
A mélybe látok, a kínok keresztjét
is viselem: a krisztusi jelet.

Gyűjthetném a hamis próféciákat,
a tudás fáján ott maradt gyümölcs
maradékát, a romlás magjait,

de nem teszem; buzgóságomra más hat.
Az Igaz Száj örök érvényű, bölcs
törvénye; kőbe vésem szavait.




Azon a széles úton

Itt van a boszorkánymester is, mégse
vagyunk boldogok, szánk feketén károg.
Szemüregünkből forró genny szivárog,
kivájt szemgolyóink forognak: félve

tekintenek körül, mintha azt lesnék,
mikor jön a csoda, mert mindig szebbet,
mindig látványosabbat, az ömlesztett
édesség csodáját remélik. Tessék,

tessék! – hallatszik mindenünnen. Lassan
megtelik a világ különös álmok,
különböző varázslatok, száz balzsam

bódító illatával, fényes tükrök
mutogatják a szuper-valóságot,
s megjelenik a Legkiválóbb Ügynök.


Bátran vagy gyáván

A bátrak mindig töretlenül hittek
igazukban és harcoltak is érte.
A gyávák, minden változástól félve
odajutottak: már csak rosszban hisznek.

Benn a városban nem sok jót ígérve
már kóvályognak a vészjósló hírek
a világvégéről. „Hű, ez jó! Végre
felráznak bennünket és több jó tippet

hallunk: veszély esetén mit kell tennünk”
– mondják a bátrak és hintaszékükben,
jókedvűen ide-oda hintáznak.

A gyávák nyögnek: „Jaj hová kell lennünk
a ránk szakadó csapásban?” – s rémülten
hajuk tépik, vagy az ágy alá másznak.



Békességben

Ma minden olyan nagyszerű! Mi kell még?
Odaülök melléd, hogy mesélhessek.
Vagy bújj ide, s megosztom veled ágyam;
a rossznak még nyoma se legyen bennünk.

A múlt tovatűnt, szétfoszlott örökre;
tragikus képeink mind kitisztultak,
kétezer év kíváncsi fényszóróit
kikerüljük. Ne süssenek szemünkbe!

Egyszerű idő jön: értelmes, józan.
A nyakatekert dolgok elsimulnak,
baklövéseinkből nem marad semmi.

Többé nem vonzódunk a szorongáshoz;
új szó csendül fel titokban és mélyről:
együtt ismerjük fel a bölcsességet.


Mért fájna?

Életfámon ott ül az éjszaka.
Ami kezdődött, a végéhez ér.
Köröttem a múlt álomhalmaza;
szívem közepén megalvad a vér.

Nem indulok, s nem is jövök haza;
kimerült énem nyugovóra tér.
Az örök csend első pillanata
nem fáj. Mért fájna? – Semmit se ígér.

Megáll az idő, beszűkül a tér:
a tér lesz az idő. Egy pontban a
semmi időtlensége. Ő maga

mozdulatlan. Mögötte égi fény.
Nincs korholó, se dicsérő szava;
nem jutalmaz meg, de el sem ítél.


Betlehemben

Bölcsője körül három-négy juhocska
toporog, ő már édesdeden alszik.
Bevallom, soha nem gondoltam volna,
hogy itt lehetek; dicsekvésnek hangzik,

de köztük vagyok. Hogyan? Sajátságos
álmom teszi számomra lehetővé.
Anyját, Máriát, ha nem volna álmos,
ajándékom biztosan elbűvölné,

mert aranyat hoztam, tömjént és mirhát
isteni kisfia tiszteletére,
és gyümölcsöket: almát, körtét, szilvát;

a szentcsalád megeheti ebédre.
József kis barackpálinkával kínált;
ittunk a Megváltó egészségére.


Búcsúnk percei

Még mindig itt cseng a fülemben
egyetlen búcsúszavad: „Várlak!”
Látlak magam előtt: a csendben
közel jössz hozzám, s könnybe lábadt,

két gyönyörű szemeddel nézel
addig a legutolsó percig.
Ott állunk összekulcsolt kézzel…
meghatódva, s nem szólunk semmit.

Az indítótiszt füttye hangzik;
erősen, magamhoz szorítva
még utoljára átölellek,

de mert másodszor is hallatszik,
csak annyit suttogok: „szeretlek”,
s gyorsan felszállok a vonatra.



Búcsúnkhoz közel

Bonyodalmak csúcsára követlek.
Közös napunk tűzforrón sugárzik;
fagyosságod mégse langyosodik.
Ó, ebben a percben hogy akarlak!

Nem panaszkodom, nem vádaskodom;
a szó kimondhatatlan ilyenkor.
Egyedül leszel, noha örökre
gyökeret vert benned pillantásom.

Ahol a legszebb virág elhervad
a fényben, ott van a legforróbb szél,
ott a legfájdalmasabb az alkony.

Ahol egyetlen mély sóhajtással
helyet készítek neked magamban,
könnyek között a búcsú hegyormán.


Bűnbeesésünk

Isten felvázolt távlatán tűnődöm.
A tisztaság közös emléke halkan
próbálkozik a fültépő ricsajban
színre lépni, de hamar visszahőköl.

Ártatlanságunk bizonyára megvolt,
és nem vakított el, ha napba néztünk,
de az angyal már ott aggódott értünk;
lassan el is homályosult az égbolt.

„Ne számíts rám, mostantól járj magad!”
– dörgött fel bennünk, és szokatlan szégyen
ült ki sápadt arcunkra, mialatt

a gyermekifjú almafán az almák
elfonnyadtak, majd a látvány egészen
eltűnt. Zsibbadtság maradt és zavartság.


Bűvkörében

Felemelt karral áll. Félve borzongunk.
Félkörben ülve, némultan hallgatjuk
érthetetlen, de mágikus hatású
szavait. Egy csuhéból készült bábú

faragott totemoszlophoz kötözve
(érzés szerint jobb óvakodnunk tőle)
tekint irányunkba egy kőoltárról.
Révületében ahhoz beszél. Három

mögötte térdelő, ifjú segédje
ébresztően ható csengettyűszóval
töri meg beszéde egyhangúságát.

Akkor az égből színes hamu száll ránk,
és életünkben első alkalommal
megcsillan egy boldogabb lét reménye.


Csak az értelem

Elillanó szavakból összetéve
sem maradtál velem. Oly messze távol
kerültünk ebben a körkörös ködben
itt a világ szélén, ahol a lépték

már más. Az eltávozott nem jön vissza.
Nem is jöhet; szögesdrótok közé
akadt. Ott vérzik, arcával keletnek,
mert elfelejtett búcsúzni. Hiába

sikoltana még. Utólag nem tudja
kinyitni száját se. A tér bezárult.
Nincs kép, se villanás; a mozdulatból

kiégett az irány, a lehetőség.
Csak a megfontolás maradt; az ész
csinnadrattázó bőbeszédűsége.


Csak feltevés

Ebben az évben még nem halt meg senki.
Ölbe tett kézzel várok, talán mégis
megváltozik a kép. Csak feltevés, hogy
ebben az évben még nem halt meg senki.

Ölbe tett kézzel várok, talán mégis
megváltozik a kép. Csak feltevés, hogy
valami felfoghatatlan történik,
s létezésünk végén kialszik fényünk.

Megváltozik a kép. Csak feltevés, hogy
méregzöld rakétáink ragyogása
bevilágítja az eget s a földet.

Valami felfoghatatlan történik:
ott a könyörületes döntés napján,
elmúlik rólunk aluszékonyságunk.


Delíriumban

Végkimerülésig ömlik a szesz;
agyam mélyén ősi háborúk dúlnak.
Tudom, ha sokáig tart, tönkretesz;
érzékeim lassacskán elvadulnak.

A Hold szagát érzem, kékes repesz-
darabkák pukkannak szét, és rám hullnak.
Halálvágy fog el; tűnt táj ébredez
bennem – vérköreim szinte kigyúlnak.

Óriás tükrök fénye delejez,
de hirtelen megváltozik a színpad
– ijesztő csöndek jönnek, hívnak, hívnak;

egyre nagyobb ereje lesz a kínnak:
tíz ujjam hűvös térbe meredez,
körmöm hegyén egy-egy haldokló csillag.


Égig érő tűz

Gyere, dobáljunk minden éghetőt
egy halomba, s ujjongva gyújtsunk is meg!
Hadd lobogjon! A sziklás hegytetőt
világítsa be messze-ható fénye.

Legyen ünnep; aki látja, jöhessen:
franciák, németek, oroszok, britek.
A népek. Együtt. Ne maradjon egy sem
otthonában. Magában. Vegye észre:

itt most valami magasztos történik.
Érte is, őérte, de nem csak érte.
Ennek a gyújtott tűznek meleg fénye

bár neki is üzen: itt együtt éljük
meg régen áhított testvériségünk.
Élő Lángja azért terjed az égig.


Egy áldott kézből

A szél nevemen szólított és akkor
jöttem rá, hogy a fáknak és füveknek
testvére vagyok, a virágok körben
húgaim, a madarak fenn az égen

kis öccseim. Attól a pillanattól
kezdve feltolult bennem az öröktől
meglévő bizonyosság, hogy mi egyek
vagyunk egymással, és nincsen különbség

ember, állat s növény között: egy kézből
származunk mindnyájan, egy teremtő szó
adott nekünk behatároló formát,

és nincsen más, csak a megfoghatatlan
szent valóság, a mélyben ringatódzó
ősi dolgok visszatükröződése.


Együtt

Jázmin-koszorút tiszta homlokodra!
Legendás asszony, csak úgy passzióból
virágtankba ültetlek, úgy hurcollak.
Onnan lőjük szét az elmúlás tornyát.

Ne rosszalkodj! Én vagyok a parancsnok.
Ha lázadnál, megbüntetnélek érte:
csecsbimbód három ujjam csipetében.
Bújj ki, tekints szét! Mit látsz? Csak miértünk

tárul ki a Mindenség. Csak miértünk!
Ez a tavasz most hozza le a mennyet;
szemedben a táj: körös-körül fecskék.

Úgy legyen, ahogy egyszer énekelted:
a réztrombiták törvénye szerint már
olyan kék az ég, hogy meg is hasadhat!


Éjfél körül

Az Isten szeret. Ő mindig szeret.
Csak fülelnünk kell: mily szelíden buzdít.
Éjfél körül, amikor csönd van, új hit
erősít; fogjuk az égi jelet.

Amikor Istent megneszeljük, könnyű
borzongás fut át rajtunk s tisztelet.
Az egyre halványabb emlékezet
ismét előjön bennünk, és a szörnyű

ránk rakódott maszk földre hullik rólunk.
Színeket ölt a már megszürkült élet.
Attól kezdve a gonosztól irtózunk.

Arcunk mély barázdáin sűrű könny
csorog, és látunk: kigyúlnak a fények,
szívünk burkáról hámlik a közöny.


Elér az ősz

Engem a hűek, akik mindig hittek,
(az életüket feláldozó bátrak)
közrefogtak és válaszúthoz vittek,
ahol rátérve kívánhattam hármat.

Kívántam is; de felidézni mindent,
a szabadban töltöttem éjszakámat.
Hajnal felé dúdoltam egy közismert,
szerelmes dalt és elfogott a bánat.

Megláttam, az egész őszi táj sárgul,
sok gallyától búcsúzó levél rám hull,
s letört lélekkel vettem tudomásul

valami rossz és megmásíthatatlan
történik velem, fokozódó baj van:
ráncosodom, percről-percre gyorsabban.


Elhivatottak

Szentek Szentje, Úristenünk az égben,
aki nyitott lelkünk legmélyén is laksz,
akit az ész fel nem foghat, gyöngéden
dédelgető, széles öledben ringatsz.

Mert megismertük áradó szépséged,
tetteinkkel Téged dicsérünk, Szellem!
Hadd legyen általunk virágzóbb élet,
végleges béke minden kontinensen.

A Te nevedben hozunk fényt az éjben,
a tévelygőknek hirdetjük Igédet;
nálunknál senki sem értelmez jobban.

Harc: a Szeretet szelíd fegyverével
a mi szánkból ismernek meg a népek,
s jönnek, imádnak vég nélküli sorban.


Eltiportak és unokáik
                            (November negyedike emlékére)

Mint férget tiportak el. Soha többé
nem sikerült feltápászkodnunk; egyre
mélyebbre süllyedtünk bele a szennybe,
és sár lettünk, híg sár, az anyaföldé.

Szelek jöttek; vadul felszárítottak.
Porrá váltunk, felszöktünk a magasba;
ott keringtünk, de az esők lehoztak,
belemosódtunk a szürke salakba.

Úgy lett végül is szétmállott húsunkból
termő humusz: füvek, fák elesége.
Konok helytállásunk hősiessége

ugyan hiába volt, de vérünk újból
forr, éled késői utódainkban;
mindent értő, nyugtalan szemük villan.


Eltűnt a tél

Az úton végig, ahol megyek, itt-ott
tegnapról maradt, napsütötte tócsák,
mély patkónyomok: földbe vésett formák,
letörött ágak, néhány elhajított

csikk a füvek között. Felnézek. Körben
fénylik a táj; távol, a messzeségben
sovány kis felhők a kék levegőben.
Valahonnan szálló füst szagát érzem.

Kora tavasz van. Virág még nincs egy sem,
hogy letéphessem és hazavihessem.
Az egész sík mező fakó, kopár.

Kivágott fák, gúlában fahasábok;
a fűrészpor a földön arra vár,
hogy fújja a szél, s belepje az árkot.


Emberek, táj nélkül

A szivárgó vér tócsája kiárad.
Most szolgasorsban furcsán lopakodva
járunk. Éles kövek sebzik fel lábunk.
Te vérbajos testvérem, honnan jöttél?

Nézd, minden zugból gúnyos szem kacsingat:
agyvelőnkre már számot tart a barbár.
Itt-ott egy-egy szívszaggató üvöltés;
valamit morgunk, s dúdolunk magunkban.

A táj? Nem, itt nincs többé táj. A ködben
minden elmosódott. A felviharzó
érzelmek elcsitultak, eltévelygő

gondolatainkat megzabolázták.
Pajtásunk lett a csönd; a földkerekség
zavarai a háttérbe olvadtak.


Emlékek árnyékában

Most az a fájdalom sokkal nagyobb.
Az értelem felé fúrnék utat,
de nincs; igen többé nincs út tehozzád.
Ronda ágyam vackában forgolódom.

Imádlak, pedig csak arculcsapások
jutnak eszembe; rám ugat a holnap.
Szívem összetekeredett gubanc.
Ami jön, tudom, elkerülhetetlen.

Vidd mind magaddal, amit nekem adtál!
Vidd, vidd magaddal, s örök ködbe tűnj!
Oda hiába rohan a tekintet,

ott kihunyt csillagok békéje van,
sőt még az sincs, csupán a bizonyosság:
halni kell, de perce bizonytalan.


Fagy

Jönnek, jönnek a láthatatlan árnyak.
Kétely, félsz kerítenek hatalmukba.
Beteljesülni akaró szerelmünk
kilobbant, emléke is kitörlődik.

Azok az összevissza, kusza vágyak,
a kábulat alkotta mellékutca,
ahol napunk fényében sütkéreztünk,
s maradtunk volna is örök időkig.

De fordulat jött, ködből szőtt, dermesztő
fagyos időszak jött. Meggémberedtünk.
Végtagjainkat mind megbénította,

bőrünk alá bújt, szívünk megrontotta.
Sírtunk s egymástól elidegenedtünk;
közénk állt az örökké Megtévesztő.


Felfelé

Templom a lelkünk. Áldott otthonában
mélyül a csönd. Érzelmeink oltárát
tömjénillat veszi körül. Homály van;
csöpp fény csupán a szemek ablakán át.

A külvilág meghökkentően távol
került. Itt az imához visszatérés
és a béke honol. Mint sehol máshol;
nyugodt választ kap az utolsó kérdés.

Örömünk és bánatunk párbajáról
nem tudunk semmit. Kettősség nincs többé,
és eltűnik bizonytalankodásunk.

Biztató szó támad fel a fohászból.
Egy hívó hang. Valami drága Földé;
kitárt szárnyakkal arrafelé szállunk.


Felgyorsulás

Az esti fák sötétlő és a széltől
a víz tükrében ringó ágai
az elmúlást idézik s a mai
elsuhanó nap búcsúját a fénytől.

Még jó volna valamit mondani,
de a látvány fájó igézetétől
csupán sóhaj tör fel a szív mélyéből.
Ezt a sóhajt nem lehet hallani.

Ezt a sóhajt nem is értené senki.
Ez a titkok titkának birodalma,
ahol az ősz után magára hagyva

a tél karjaiba zuhan a lélek,
ahol másodpercek lesznek az évek,
mert nagyon kell, ó nagyon kell sietni.


Fényben

Madárrá válni s gondtalan
idők irányába repülni,
s mint akinek tág torka van,
szíved legmélyéből fütyülni.

Hogy ne lehess boldogtalan,
nappal szemben csöndben kiülni
egy kősziklára, mint tavaly,
s megpróbálkozni, hegedülni.

A fényben füröszteni arcod,
s egyre átszellemültebb szinten
sokkal szebbet, jobbat akarni,

és sorban eljátszani minden
föld feletti és ég alatti,
ősi titkot hordozó hangot.


Fénytelenség

Háborogsz? Sajnos, elégedettséged
többé nem tér vissza, hiába tombolsz.
Kétségbeejtő korunkból nem támad
belső harmónia, maradandó jó.

Belehelt, kilehelt levegőnk fojtó,
elhasznált testünk halálosan fáradt;
ha nyugodtan jobban utána gondolsz,
megérted, mért nincs esélye a létnek.

Gyermekkorunktól öntudatlan kínunk
tudatos szenvedés lett, mert a szégyen
fészkel lelkünkben. Még magunkba szívjuk

a múlt ködéből megmaradt tudásnak
csíráit, ám gyanús tekintetével
már kísért és behálóz a Gyalázat.


Fügefalevél nélkül

Nagy napraforgótábla közepén
állunk szótlanul, összeölelkezve
s átszellemülten. Ketten: te meg én.
Óvjuk, nehogy bárki tönkretehesse

a szűnni nem akaró, áldott érzést,
ősi lázunk; a szikrázó nagy ég
adta révületet, az első lépést
kielégülésünk felé, belénk

oltott vágyódásunkat, ifjúságunk
lelkes tobzódását, meztelenségünk
szégyen-nélküli tudatát, az Úrtól

kapott testi szépségünket, az újból
mindenre képes életerőt, vérünk
lobogását, mert nincs boldogabb nálunk.


Galambok

Kőhajításnyi messziről repültek
vissza. Nekik nem kell a gyorsvonatra
várni; tollazatukat tisztogatva
a váróterem díszszobrain ülnek.

Képzeletemben az időt hajhászom;
üveggolyókkal játszom, ott gurulnak
a kövezeten egy siető úrnak
lába között, de bosszankodva látom,

hogy tűnnek el a láthatatlan lyukban.
Idáig csak együgyű dolog történt;
kofferom leadtam a megőrzőben,

majd kivettem, szendvicset ettem, ittam
egy doboz sört. Érzem, kinn az öröklét
sem lehet untatóbb a temetőben.



Gyanútlanul

Könnyeink elfogynak, annyira csúnyán
alakul tovább ez a közös élet.
Egymás nyomába lépkedve tántorgunk
körben, körben a fény nélküli úton.

Forgószél közeledik. Gyanútlan
megyünk felé. Nem számolunk veszéllyel,
de közelebbről látjuk, nagy vihar lesz:
iszonyatos, magával sodró, rontó.

Majd néma csönd. Világ végéig tartó!
Ránk ül. Érzéseink mind kilobbannak.
Nincs se neheztelés, se ingerültség.

A felszínen minden rendben van. Élünk.
Lélegzünk. Járkálunk. Csak lefeküdni,
csak aludni, jaj, álmodni ne kelljen!


Gyönyörűség

Gyönyörűséggel tölt el ez a kéklő
egével kitárulkozó világ:
a lágy tavaszi napsütésben fénylő
habfelhők s körben a májusi fák.

Romlandó test, agyagba visszatérő,
örülj, ujjongj; nézd, nyílik a virág,
s nyílik a tér is; újra visszatér Ő,
a létből száműzött líraiság.

Illatok, madárhang, zöldülő rétek!
A magát kinyilatkoztató Lélek
minden váratlan rezzenésben ott van.

Eddig téli álomvilágban éltünk,
most valóság lett újjászületésünk;
nagyon régen volt részünk ennyi jóban.


György testvér

Milyen gonosz kínok között talált rá
a megváltó Halál. A mégis jókor
érkező, mintha csak Angyala szánná,
mert elfogyott a kiszabott idő.

Ágya mellett, a kis szekrényen óbor,
kristálypohárba töltve, érintetlen.
Már nem nyúl érte. Örök pihenő
vár rá. Az egyre tündökletesebben

csillogó csillagraj fenn, a kitisztult
széles égbolton lágyan világítja
léptei alatt az ösvényt. Ím, végső

útra tévedt, hiszen csöndben elindult
kinyomozni, merre a titkok titka:
egy új táj, ahol majd békében él ő.


Ha itt az ősz

Lelkesítő szavaidtól feléled
bennem a kihunyóban levő élet:
a lefojtott tűz nekiáll lobogni,
a kerekek elkezdenek forogni;

fütyül a gőz, a szerelvény elindul,
az őszi lombot láthatod, amint hull,
szép, sárga leple befedi a Földet,
miközben szokásosan varjak jönnek

a messzeség különféle zugából,
hogy újra elnyelje őket a távol,
mintha az imént nem is lettek volna

itt. Lényük misztikus, fekete foltja
már nincs máshol, csak képzeletünk tükrén;
s eltűnődünk a röpke látvány szűntén.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése