2017. február 27., hétfő

KORUNK ÖNÉLETRAJZA


Az ihlet perce

Nagy pillanat! A boldog ihletettség
váratlanul kitárulkozó perce,
amikor a menny hirtelen kinyílik,
és rejtélyei közé tekinthetsz be.

Oda, az elmondhatatlan világba,
ahol a tudat mélyének kevert, szép
színeiből összeállt képet látva
szárnyaló lelked égi fénytől izzik.

Olyankor a szavak különös, édes
ízűek lesznek; felzokogsz, s fenséges
áhítat fog el, mint soha előtte.

Könnyeid folynak; úgy veted papírra
a hallott szöveget: a lét szent titka
világosodik meg rövid időre.



Felszabadultan

Csönd van. Jókedvem bontja szárnyait.
Nehéz tovább mozdulatlanul ülni.
Az egész táj vibrál, táncolva ring;
szívem örül, szeretne felrepülni.

Éhségem, szomjúságom is csitul,
ma csak az eszme érdekel s a szépség.
Ami összeállt, tovább nem hígul;
kielégülhet minden finomérzék.

Egyre izgalmasabbak napjaim,
élvezem az elnyúló éjszakákat;
nyugalmukban számtalan ötlet támad.

Tovatűntek kínzó zavaraim,
belső békém tündéri lények őrzik,
kinn a kertben kéklő fény tükröződik.



Álmunk titkolt alakja

Szárnyakat adó boldogságban élve
mennyire könnyű mindennek örülni!
Betévedni az öröm fénykörébe,
hinni: a jó soha nem fog megszűnni.

A meseszépnek sem lesz soha vége.
Lelkünk kutat, varázsát összegyűjti.
Így bontakozik ki létünk rejtélye,
hangzanak fel vágyaink csengettyűi.

Ő lép elő, titokban tartott álmunk
leírhatatlan, légies alakja,
akiről még senkinek sem beszéltünk,

akinek hívó szavára sóvárgunk.
Neki szívünk halálig lenne rabja.
Igen, neki! Csupán neki! Ígérjük.



Vasárnap délutáni idill

Kis unokáját térdén hintáztatja.
A csöpp, derűs lény hangosan sikongat.
Élvezi ujjongását! Majd elolvad
örömében. A szétáradó zajra

felesége nagymama szerepében
betoppan, és mindkettőt csitítgatja,
bár mosolyog. Jól látja, bohó fajta
két játszótárs örvend egymásnak éppen.

„Gyertek szépségeim! Kész az uzsonna.
Biztosan tudom, már éhesek vagytok.
A nagy hercehurcától kifáradtok”

– mondja, és szelíden leveszi Mátét
nagyapja öléből, s mert sír, csókolja.
– Kuglófot kaptok s finom tejeskávét.”



Pál apostol legújabb levele

Testvér, mozaikkő vagy: színed, formád,
ujjad bögyének finom vonalrajza
egyedül rád jellemző, és mutatja,
mily páratlan vagy: nincs hasonló hozzád.

E teremtett világban szükség van rád,
hogy más kövekkel egymáshoz tapadva
közösségetek végül is kiadja
a nagy egészet: a tervezett formát.

Egymásra utaltságotok a szinte
láthatatlan habarcs e műben. Tartson
össze benneteket testvériségben!

Legyen mindig egyetértés s őszinte
érdeklődés közöttetek, mert vallom,
csak úgy boldogultok Isten nevében!



Ráeszmélés

A teljesség elmélete izgatta.
Lázasan kutatta létünk alapját.
Érezte, az ősi tudást ma zagyva
tévtanok langy ködfátylai takarják.

Visszavonult. A zajongás zavarta.
Magába szállt; egy kőre tette lantját,
csak forrásvizet ivott, hátrahagyta
élete minden sérelmét, kudarcát.

Végül ráeszmélt: világunk négy sarkát
a magasság, s tükörképe, a mélység
monumentális oszlopai tartják,

és van egy út. Azon elindulhatnánk,
amelynek végén titokzatos Szépség
tárná ki felénk két ölelő karját.



Új testben

A lélek halhatatlanságra vágyik.
Noha földi létéről bizton tudja:
otthona, a test, egyszer porrá válik;
szüksége lesz egy másikra, egy újra.

Mi, akik földből és vízből születtünk,
s két sejtparány összeolvadásából,
visszatérünk. Új ég ragyog felettünk;
kiszabadulunk a halál karmából.

Évezredek suhanásával egyre
többször költözködünk, hogy ismét éljünk.
Előző létezésünket feledve,

mindent elölről kezdünk. Ifjú testben
lehetőségünk van rá: felcseréljük
a megszokottat az ismeretlennel.



Békénk galambja

Ha majd a lankák tovább szelídülnek,
és a magasság alászáll a völgybe,
s nem burkolódzunk borongós ködökbe,
torz kinövéseink mélybe merülnek.

Zöld ágat tartva galamb száll a tájon,
végleg megtörik a Gonosz hatalma.
Nincsen esélye, hiába akarja.
Két cinkosa: a Kéj és a Rémálom

sem zaklatnak már; rég óhajtott békénk
érkezik el, és józanságra térít.
Megváltoztatja valóságunk képét,

eddigi létünk hatása kifullad,
a benyálazó Kísértés nem szédít;
egymást tisztelőn követjük az Újat.



Útvesztőben

Elveszni a leghosszabb útvesztőben;
sikoltva látni, hogy zsugorodik
össze a tér. Gyilkosan gyors időben
a tudat zűrzavarról álmodik.

A férfi fél, mégis hozzászokik
a bántó fényhez. Izzó varázsgömbben
látja magát, sorsát. Imádkozik,
s találkozik a leggyönyörűbb nővel.

Térdre borul előtte; felzokogja,
bevallja minden vétkét. Ő csak hallgat.
Elkezdődik a szégyen passiója:

a maró kín tizennégy állomása.
Elnyűttnek érzi magát, holtfáradtnak;
elodázhatatlan összeomlása.



A szavatartó

Szavát adta: visszatér és elmondja:
milyen a másvilág, s hol lel a lélek
újabb hazára test nélkül. Ha másképp
nem lehetséges, álmomban keres fel.

Jobb létre szenderült. Érzékeny búcsút
nem vehettem tőle, mert villámgyorsan
ment el oda, ahonnan visszatérés
nincsen s nem is lesz a holtak számára.

Négy éve hűtlen. Fényképe kandallóm
díszpárkányán áll, onnan mosolyog rám,
ám eddig még nem jött, hogy elárulja:

mi történik velünk az ismeretlen
térben. Vándorutunk befejeződik,
vagy minden marad megszokott medrében?



Ó, jaj nekünk!

Hiábavaló könyörgések,
jajongva ismételt imák,
Istennel folytatott viták,
mélyre fojtott keserűségek

tarkítják rövid életünk.
Ránk szakadó szomorúságunk
és félelemtől görcsbe rándult
szívünk jajára ébredünk.

Mintha a pokol körül járnánk,
látjuk a Szörny kitátott száját,
és mindent, amit nem szabad.

Éjjel könnytől ázik a párnánk:
a sok erőszakolt kívánság
beteljesítetlen marad.



Ott a mélyben

Te tanítottál meg visszahúzódni
a világ elől s kétségbeesetten
megpróbálni küzdeni magam ellen;
bezárkózottan megvigasztalódni.

Tőled tanultam, hogy a belső csendben
kuszaságomat ki lehet bogozni,
utána menni, mi bánt, kinyomozni,
mi fájt a múltban, mi rossz a jelenben.

Elhalkulni, vigyázva mélyre nézni:
elrejtőzködő, idegen valónkra,
ahol semmi más, csak elölt titok van:

visszafojtott érzések, sok-sok régi
seb, kín, megjátszás, külszín és csalóka
vágy, ami csak ritkán éled titokban.



Mi a nő dolga?

Ujjongj, ha testével megajándékoz,
ha gyönyörűségét csodálhatod,
vele alhatsz, nyitott, nem akadékos,
nem durcáskodó: érti, hogy a sok

vonakodás, ellenkezés megrontja
az egymásra sóvárgók örömét.
A vágykeltés nagy részben az ő dolga,
csak hagyja, hogy tűz járja át ölét,

örüljön a túláradó érzésnek,
legyen fortélyos papnője a kéjnek,
mert szeretkezni nemcsak élvezet,

de vígságunk forrása, csodakút,
gonddal teli létünkben olyan út:
már itt a Földön a Mennybe vezet.



Akik élve maradtak

Uram, kiáltásunk innen a mélyből
jusson el hozzád! Vétkeink megbántuk.
Segíts rajtunk: a homályban is lássunk;
ne görnyedjük tovább ostorütéstől!

Élő emberként elküldött Igédet,
Uram, idáig soha nem követtük.
Koromsötét felhők zúgtak felettünk;
villámsújtottan sok szép, porrá égett.

Az ágyútűztől letarolt vidéket
most holttestek tömkelege borítja:
harcba vezényelt elesettek vére.

Akik a háború után még élnek,
megsebesülten vagy megnyomorítva,
elképzelni sem tudják, mi a béke.



Bolyongás közben

A homokos parton kószálok.
Gyors hullámokon, suhanón,
ide vezéreltek az álmok:
itt kötött ki velem hajóm.

Jól érzem magam. Maradok,
noha nem tudhatom mi lesz
velem. Előttem fény ragyog,
de kékes köd jön s körbevesz.

Innen-onnan rejtélyes hangok
hallatszanak; különös érzés
fog el; mintha üvegharangok

finom játékát hallanám;
s arra vetődne a Szépség, és
bűbája rögtön hatna rám.



Készen a nagy útra

Anyám gyengéden megölelt, megcsókolt,
vállamra akasztotta a tarisznyát,
benne a hamuban sütött pogácsát;
végül kecskecsöcsű szőlővel kínált.

Megismételte (amiről már szó volt
tegnap, amikor mindent átbeszéltünk
utammal kapcsolatban) pár tanácsát,
végül hosszan egymás szemébe néztünk.

„Nagyon vigyázz magadra! – mondta. –Féltlek,
bár tudom, butaság, hiszen okos vagy
s életrevaló, így a nehézségek

nem gyűrnek le. Mindig talpraesetten
oldottad meg az előadódó nagy
kérdéseket. Csak legyél résen, szentem!”



A Rend örökérvényű

Isteni Rend oltalmazza világunk,
gördít akadályt túlkapásaink
elé, noha pusztítóivá váltunk,
hiszen elfajzott énünk megvadít.

Ősbűnünk: a konok engedetlenség
feneketlen mélységekbe taszít,
ahol az egyszer beengedett Vendég
lakik bennünk, s gazságokra tanít.

Ám minden kártevésünk ellenére
a Föld forog, s hiedelmünk dacára
gonoszságunknak mindig lesz határa;

nem folytathatjuk a végtelenségig.
Ha a vészkiáltás eljut az égig,
a Rend helyreáll, s visszatér a béke.



Hősi halál

Hangja még ott a levegőben,
holttestét visszük lepedőben,
a gyors hordágy négy sarkát fogva.
Ifjú. Korán a halál foglya.

Neki már mindegy, neki már jó.
A városházán leng a zászló.
Akik oda, magasba tűzték,
merészségükre joggal büszkék.

Szegény, ő is ott volt közöttük.
Mi a másik oldalról jöttünk.
Körbenéztünk, és akkor láttuk,

eltalálták s zuhan barátunk.
A ház fala porzott mögötte;
valaki orvul fejbe lőtte.



Az új út

Soha nem volt még nagyobb lehetőség
örökre kibékülni önmagunkkal,
mint most: énem s vele együtt a környék
megváltozott, gyönyörű lett. Új út van

az űrön át; béklyónk elhagyva szállunk,
mert vár a tér, a végtelen; már tudjuk,
rozsdás vasketrecnek érzett világunk
vonzásköréből sikerül kijutnunk.

Égi zenével üdvözöl a távol,
fénygyorsasággal közeleg a messze.
A Menny tündökletes csillagporából

lágy Kar nyúlik ki, hogy el ne eressze
a Szív felé irányuló valónkat;
minden szebbnek tűnik és csillogóbbnak.



Ha majd egyszer

Ha majd újra béke lesz és
nyugalom az egész Földön,
nem kell hozzá, ha szívből jön,
semmi más csak összecsengés.

Együtt alakított dallam,
testvériség, megbékélés
egymás között, együttélés
közösen épült házakban.

Összecsapás helyett összhang.
Lantot pengető kezek szép
zenéje megjön az esttel.

Egyetértést segítő lant,
ösztönözd szívünk, hadd teljék
meg végre már szeretettel!



Előérzet

Vad szél süvöltött a mezőn;
a füvek a földig hajoltak,
felhő takarta el a Holdat,
vad szél üvöltött a mezőn.

Zápor jött; zúgott a mezőn,
meggynagyságú jegek kopogtak;
sírjukból kikeltek a holtak,
zápor zúgott át a mezőn.

Sírjukból kikeltek a holtak,
sok mindenre emlékezőn;
a sírkeresztek leomoltak.

Egy szörnyű Hang szólt érthetőn:
sikoltsatok, mert nem lesz holnap
egy szál virág sem a mezőn.



A misztikus kert

A fasort lilaakác szegélyezte.
Jobbról és balról. Ámulva sétáltunk,
ügyelve a döngicsélő méhekre,
miközben lassan beszűkült a tág út.

A végén tárt kapu várt s nagy, díszes kert:
bódító illatot ontó növények
sokasága: a szagló érzékszervet
felkorbácsoló virágköltemények.

Bementünk. Furcsának, titokzatosnak
tűnt minden. Ember nem volt. Összenéztünk.
Mintha képzeletbeli kastély volna,

hű tükörképe álomvilágunknak;
s csak arra várna, hogy elvarázsolja
kíváncsiságból idetévedt lényünk.



Megváltottak éneke

Elhalkul a lelkes, dicsőítő ének,
csendben lesz hatása a hallott Igének.
Ihletettségünk, míg áhítattal zendül,
mind beteljesednek a jövendölések:

új szelek érkeznek s biztató remények,
csökken a sötétség, feljönnek a fények.
Megpróbáltatások tengerén keresztül
jutva, kiterjednek az égbolt kékjének

térségei, fennkölt, titokzatos dallam
csendül fel, száll, száll, és minden pillanatban
érződik a Szépség kibontakozása.

Gyönyörű táj tárja ki magát előttünk
s boldogító gyönyör, mert elbűvölődünk:
az örök Igazság kel lelkünkben szárnyra.



Ők hárman és én

Többé nem élt, de még ott függött
a szégyenfán ruhátlanul.
Sápadt teste holdfényben fürdött;
néztem s imádtam szótlanul.

A többiek mind hazamentek:
a bámészok, a katonák.
A zsiványok is kiszenvedtek;
értük is mondtam egy fohászt.

Most otthon vagyok; hánykolódom,
sóhajtozom rossz ágyamon.
Lelkem zavart; lázasan mondom

imáimat, hogy mind a hárman,
minden kínjuktól szabadon,
osztozzanak feltámadásban.



Frontharcosok

Miután bajonettel hasba szúrták,
vérét okádva lehelte ki lelkét.
Bajtársai keresték szegény Gyurkát,
amíg a zsombék szélén meg nem lelték.

Torzult arcán végső perce gyötrelme,
az elviselhetetlen kín árnyéka.
Ifjú élete hazájától messze,
itt lett gonosz halála martaléka.

Vele együtt több százan vettek búcsút
megfogyott, megtizedelt ezredéből
a szajhaképű, hűtlen valóságtól,

s jaj, félév alatt több százezer pusztult
el semmiért, visszatérő békéről
álmodozva s egy emberibb világról.



Nyújtsd felém kezed

Megszabadulásunk órája egyre
közelebb jön; elhúzódó ügyünkben
ma a koronatanú érdekünkben
nyilatkozott, így üdvös ítéletre

kerülhet sor. Reménnyel telten várunk.
Ha idenyújtanád kezed egy percre,
ősi erő töltene meg. Egyszerre
széttörném a börtönrácsot, hadd szálljunk

fel képzeletünk szárnyán a magasba,
oda, ahol az ismert világ véget
ér, ahol a gigászi űr kezdődik:

a kéklő égnél jóval magasabbra,
ahol nem volt s nem is lesz földi élet;
élőlény közelébe sem férkőzik.



Fogynak

A zsúfolt barakk gerendázatán
kialakított tölgyfapriccseken
normájuk végeztével kimerülten,
éhségtől és hidegtől forgolódva,

rongyokba burkolva hevernek. Senki
sem szól egyetlen szót sem. A kemény nap
kivette erejük s elnémította
őket, de ugyan miről beszélnének?

A kínzó roboton kívül nem történt
velük semmi sem, ha csak a már többször
előforduló dolog nem, hogy egy-egy

fogolytársuk az agyonhajszoltságtól
megáll, tántorog, végül összeroskad,
s megváltó lövést kap a tarkójába.



A főnök névnapján

Ma ünnepnap van, főnökünk névnapja.
A börtönőrök kissé meglazítják
bilincseinket, anyánkat sem szidják.
A rácsos ketrecek mindegyik rabja

dupla adag levest kap több kenyérrel,
s lám szokottan kínzó szabadságvágyunk
is kevésbé gyötör. A vasedénnyel
s kanalunkkal csörömpölünk. Ott állunk

a rácsok mögött és boldog vigyorral
veszünk részt a mókában. Ő is ott van
közöttünk, élvezi, hogy ünnepeljük.

Egészen más, mint a hétköznapokban,
kezével integet, és vörösborral
kínál mindnyájunkat; szinte szeretjük.



A végtelen irányába

Bolyonganak a gyilkos orosz télben.
Bár nem tudják, merre. Már három napja.
A kietlen hómezőn vánszorogva,
a végtelennek tűnő fehérségben.

Mint szétzilált hadosztályuk négy tagja,
egyre inkább zsugorodó reménnyel,
terv szerint megpróbálnak nyugatabbra
jutni. Dacolva széllel és éhséggel.

Mind a négyen: nyomorult szökevények.
Tudják, ha utolsó kenyerük elfogy,
számukra kilobban a földi élet

e vérfagyasztó, átkozott hidegben;
de talán már az is volna a legjobb,
ebben a vigasztalan küzdelemben.



Öt ujjad titka

Ha visszajöttél a halálból,
ne siess újra! Maradj csöndben,
ülj mozdulatlanul! Ne is nézz
körül; tekints végre magadba!

Ébredj rá: itt a lehetőség:
megtudhatod öt ujjad titkát!
A hüvelykujj jelenti Istent.
Mutatóujjad önmagad vagy.

A külvilág a másik három.
Ha mutatóujjadat hozzá-
érinted hüvelykujjad belső

feléhez, a másik három lágy
ívben kinyújtva megmutatja:
merre kell indulnod, hogy szolgálj!



Kedvetlenségünk közvetlen oka

De sok badarság hangzik el naponta
szerteszét, összevissza a világban!
Untató beszédek egymás nyomában
zúdulnak rád, mint a sorozatbomba.

A szóözön mindig magával hozza
a bajt is; hasogató fejfájással
indul a nap, mert a laposság tompa
egyhangúságot kelt benned. Csodával

határos, hogy eddig még nem zuhantál
álomba; szemed egyre többet pislog.
Legszívesebben már mélyen aludnál,

de nem lehet: a karattyoló zagyva
szavait ontja; mindkét szeme csillog
az örömtől, mert valaki hallgatja.



Fogolyként bezárva

Mágikus kör. Belőled nincs menekvés!
Itt élsz, mint vállalt létezésed foglya,
bezárva az égig érő toronyba,
ahol minden megilletődőn szebb és

lebilincselőbb, mint a szokott átlag,
hiszen a Hold tükröződő visszfénye
ragyog. Nagy lelkesültség sodra rángat
magával le a titokzatos mélybe,

ahol ma nyílik meg ókori művész-
kezek alkotta, féltve őrzött tárgyak
varázslatos vándorkiállítása.

Belépsz, de mindenkinél gyönyörűbb és
bujább nő kelti fel lappangó vágyad,
s abban a percben nem tekintesz másra.



Tükörképpel szemben

Napi gondjaidtól eltompult elméd
hiába szeretnéd okoskodásra
bírni. Nem tudod. Sokkal jobban tennéd,
ha egyszerű léted elfogadása

nyomán a hajnal fennkölt pirkadása
kötne le: könnyed játéka a fénynek,
a kitárulkozó tér tágassága,
hogy rácsodálkozva végre megértsed:

mi miért van, és mi mivel függ össze?
Felkel a Nap, nézz bele a tükörbe!
Ki áll veled szemben, ugyan kit láthatsz?

Ki az, akit szavak nélkül is értesz?
Miképpen ő, te is derűsen élhetsz,
ha kérdésedre megadja a választ.



Nincs mit tenni

A lét papagája fejemre ül.
Onnan rikácsol undorító hangján.
Ráförmedek. Erre tovább repül
könyvszekrényemre. Onnan kacsingat rám.

Szelídítője, egy rosszfogú albán
sózta rám tavaly, egy becstelenül
lezajlott alku után. Nagyon bambán
viselkedtem. Most hogy szóba kerül,

bosszankodom, de már nem lehet tenni
semmit sem. Ez a torz dög rám maradt.
Néha dühömben verem a falat,

de mit sem érek vele; csak az öklöm
fájdul meg tőle, vagy a vállam görcsöl
be. Nincsen más, jó pofát kell mímelni.



Kövezők

Serénykednek. Kezükben kalapács
szórja a szikrát a kockakövek
felületén. Köveznek az öreg
Várnegyedben. Kitartó kopogás

konok ritmusa veri fel a tél
beköszöntére váró szürke táj
csendjét. Egyikük felnéz és feláll,
megigazgatja feje tetején

elcsúszott sapkáját, majd beleköpve
csontos markába újra nekilát;
letérdepel a többiek közé…

Ott dolgozik a lassan szálló ködbe’;
ím, a csillogó pára glóriát
övez meghajlott alakja köré.



Vágypusztító Gonosz

A bosszúálló Gonosz mind megfojtja
vágyaidat, így nem jönnek világra,
s nem csak megöli, de meg is gyalázza,
bűzös ganajjal kevert földbe ássa

mindegyiket. Ez a perverz szokása
kifinomult szépérzéked sokkolja,
annál is inkább, mert minden hiába;
egyikük sem számíthat irgalomra.

Megteheti, mert nem vesz emberszámba.
Röhög, ha kínoz vagy halálra sérthet;
hasztalan kérsz angyali segítséget;

a Föld övé, így a Jó tehetetlen.
Tüskével átszúrt, elvérző szívedben
elhal minden lehetőség csírája.



Létünk forgandó

Mennyi esemény történik egy évben
egymásután különös, furcsa rendben.
Mi, mint szereplői, tulajdonképpen
csak a fejünk kapkodjuk meglepetten.

Van részünk vegyesen jóban és rosszban,
bár az eredményt utólag megnézve,
gyakran a rossz sül el jól és a jóban
csalódunk: nem lesz sikeres a vége.

Boldogságunk törékeny és csak ritkán
marad nálunk. Igaz, a baj is illan.
Noha, mint a mennyből jött villám itt van,

ám a megszabott idő elteltével
ismét lágy kékség terül szét az égen;
hadd álmélkodj a lét rejtelmes titkán.



Felkelés után

Pirkad. Rózsaszínben égnek a felhők.
Pazar dicsfénnyel érkezik a hajnal.
Szemem vív a bántó napsugarakkal.
Pihentetőképp bámulom az erdőt.

Jótékony körvonala megnyugtat; még
az éj lágy sötétje rejtőzik benne,
de győz a Nap. Gyorsultan közeledve
mindent elönt. Nem hozom fel panaszként,

ám fénye annyira vakít, hunyorgok.
Napszemüveget veszek ki zsebemből.
Az segít! Többé nem hallod, hogy morgok.

Nyugágyamban kényelmesen eldőlve
nézelődöm, de a futó percektől
kókadtan visszaalszom kis időre.



Nyári képek

Búzamezőn a pirosló
pipacsok, kéklő katángok
színvarázsához hasonló
szépséget nem igen látok.

Zengő nyár, felénk mosolygó
tájkép, földöntúli álmok
nem várt visszatérte; vonzó,
titokzatos látomások.

Díszkert, csobogó szökőkút,
márványszobrok hosszú sorban,
messziségbe lépkedő út.

Az alászálló alkonyban
könnyed sétánk, édes csókunk;
minden, ami megvalósult.



Magamba fordultan

Nekem új hit kell! Egyszer s mindenkorra
látnom kell jövőm értelmét s a célt is.
Noha valamiben eddig is hittem,
kételkedésem mindig zavart keltett.

A boldog érzés sosem lett sajátom,
nem osztozhattam fenséges örömben,
hogy mindent könnyedén kezelve gyengéd
nyugalom öntötte volna el lelkem.

Begubózásom nem tett jót énemnek.
A régi beidegződések átka
sújtott le rám: a közömbösség burka

vett körül, érzéketlenség lett úrrá
rajtam, hitvány tunyaság tompított el,
mással már nem törődtem, csak magammal.



Dadus

Kis lényemet rajongó szeretettel
vette körül. Szépsége örök emlék!
Nyájas szavai nevem becézgették;
altatódala visszhangzik fülemben.

Dajkám volt, de nyíló érzékeimmel
(bő tejének ajándékozásával,
illatos bőre kisugárzásával
ő volt anyám) lelkemben neki hittem.

Úgy belevéste magát tudatomba,
szelídségével úgy elvarázsolta
gyengédségre áhítozó valómat,

hogy hangja minden más hangnál mélyebben,
a mai napig cseng-bong, árad bennem:
mint az első, égből származó szózat.



A csúcsról a táj

Kinyílt a tér. Mennyire fennkölt minden
innen a csúcsról! A tág messzeségből
kibontakozódó vidék nyugalma!
Az üde zöldektől, az ég kékjétől

szemem álomvilágba merül. Itt fenn
lenni nemcsak egyedülálló élmény,
de büszkeség is: lábam diadalma.
Ezt az érzést semmivel sem cserélném

el, annyira felemelően békés
magamra találást jelent, olyan jó
átélni: világunk mennyire szép és

fenséges: a magasröptű Nap fénye
s a halkan ideszüremlő harangszó
nekem most a Mindenség összessége.



Halálunk tanítása

„Mindennek vége van, nem tart örökké!”
– e legfőbb jóra tanítgat Halálunk.
Nélküle még számítóbbá, önzőbbé
válnánk; közömbösségünk, tompaságunk

a teremtett világ s felebarátunk
iránt még ijesztőbb lenne. Részvétlen,
se hideg, se meleg hozzáállásunk
a világ dolgaihoz verne mélyen

gyökeret zord fásultságunk gödrében.
De Ő, múló időnk Szabályozója,
a hirtelen Felbukkanó, ha éppen

gyászkocsiján ott jár a közelünkben,
mert számunkra éjfélt ütött az óra,
magával hurcol végzetünkhöz hűen.



Végül megúsztuk

Pénteken feleségemmel lóháton
jártuk be a vidéket: hegyre föl
és völgybe le. Egyik kedves barátom
kölcsön lovain. Délnyugat felől

sötét felhők közeledtek az égen.
„Siessünk” – mondtam –, ha elkap a zápor,
bőrig ázunk!” A két szép telivérrel
könnyű dolgunk volt: hetedhét határon

vágtatva szerencsésen hazaértünk.
Nagy zivatar lett: villámok cikáztak,
az ég szinte megállás nélkül dörgött.

Hálásak lehettünk, hiszen az ördög
nem ért utol, így a lovak sem áztak
meg és mi sem. Boldogan nevetgéltünk.



Hangzavar

Ez az élet, bolond élet:
a tehén bőg, bárány béget,
kacsa hápog, liba gágog,
kutya ugat, macska nyávog,

disznó röfög, a ló nyerít,
Péter éppen veri Terit.
A kakas is kukorékol,
s akkor kezdődik a téboly:

a tyúkok kotkodácsolnak,
az ácsok meg kopácsolnak:
most állítják fel a tetőt.

Julcsi vadul szidja Jenőt.
Férje dúlt, a borát issza;
tökrészegen ordít vissza.



Toronyból nézve

Háza mellé épített egy őrtornyot;
csúcsos tetővel, kicsiny ablakokkal.
Hogyha fent volt, látszott, mennyire boldog,
belátta a szép környéket: a sorban

álló, nyíló virággal teli fákat.
Mind ő ültette. Büszke is volt rájuk.
A gyümölcsöktől roskadozó ágak
látványa nyáron, ősszel hozzájárult

kicsattanó jókedvéhez. Ha ott lent
sétálgatott közöttük, és nézhette
gömbölyödő formájuk, mosoly ült ki

ráncos, de derűs arcára; érezte,
ahogy öregszik, léte egyre jobb, mert
gondtalansága már nem fog megszűnni.



Pusztaságban

Kánaán híre még nem jutott hozzánk;
a pusztaságban az ég táplálékát
fogyasztjuk: fürjeket, hajnalban mannát.
Itt ugyan nem léteznek katakombák,

se útvesztők, de egyre fáradtabban
vándorolunk, és hinnünk sose könnyű.
Ezen a tájon sosem terem zöld fű,
se lombos fák; egyedül sáskahaddal

találkozunk. Forrásvizet nem ittunk
évek óta, csak folyóvizek mocskát.
Morgolódunk. Mózest és Áront szidjuk,

miért hoztak ki minket Egyiptomból?
Ott ugyan nem voltunk mások, csak szolgák,
de itt, mint mindig homokvihar tombol.



Mélyben, titokban

Örök igéink a mélyben születnek.
Mély titokban, és hozzánk illenek,
mint faragott bölcsőjéhez a gyermek,
mint vitrinben a drága műremek.

Olyankor a Hang hullámzik át bennünk
és hitünk felmagasodik az égig,
úgy, ahogyan jó álmunkban történik,
amikor csak a csöndre kell figyelnünk.

Újra meglátjuk bölcselő magunkat:
sebek nélkül, makulátlanul, pőrén,
és tartalommal telik meg a semmi.

A külső világ nem tud beszennyezni.
Számunkra többé nem szükséges törvény;
érzékeink végleg kifinomulnak.



Halála előtt

„Szomjazom – nyögte Jézus,
mesélte Nikodémus –,
s e szó, mivel hallotta,
a tisztet meghatotta.”

„Centurió volt – mondják –,
ecetbe mártott spongyát
nyújtott lándzsán szájához,
könnyebbülést a lázhoz.”

Később koromsötétség
s vad szélvész tört a tájra.
A bámészkodó népség

szétrebbent. Rémes lárma
lett: recsegett az égbolt,
s akkor meghalt. Elég volt!



Múlt és jövő között

Őseinket nem illő abajgatni,
hogy így meg úgy: ők tehetnek a múltról.
A legbölcsebb dolog csendben hallgatni,
s terveket szőni egy járhatóbb útról.

Jövőnk tőlünk függ. Mit teszünk majd jobban.
Ne essünk vissza az örök hibába,
hogy néhány diplomatikus mosollyal
ismét gyilkos kórt hozunk a világra.

Hadd kerüljön a Föld közel az Éghez,
s vele együtt közös feltámadásunk,
mert komoly különbség a legtöbb szinten

kidolgozott elveink között nincsen.
Így adott dolog, minden megint szép lesz:
üdvösségünk felé nem vezet más út.



Szeptemberi séta

Kora ősz van. A felkelő nap fénye
és a friss, sós szél pirosítja arcod,
kuszálja őszes hajad. Hajnal óta
járod a még néptelen tengerpartot.

A távolban vitorlák fehérsége.
Egy a kikötő felé közelítő
hajó lenyűgöző nagysága vonzza
figyelmed. Megállsz. Az érdekfeszítő

látvány jókedvre hangol, futni kezdesz.
Valahonnan felbukkanó sirályok
vijjogása töri meg a hullámok

egymást követőn keltett morajlását.
Érzed, ha az ember ennyi csodát lát,
ennél még szebb élménye nem igen lesz.



Fásultan

Ha az ember itt sokáig időzik,
rosszul érzi magát: fásult lesz, s fáradt.
Tudja, ez a vég, de már nem törődik
semmivel sem, csak bámul, s maró bánat

rágja a lelkét. A legszívesebben
pontot tenne minden után. Úgy érzi,
ami régen fontos volt, a jelenben
nem több mint hiábavalóság! Élni

nem egyéb, mint délibábot hajszolni,
vigasztalhatatlanul viaskodni
reménytelen léte szélmalma ellen.

Nem. Ebből már elege van. Sokáig
hitt a mesében, de belátta, bármit
tenne is, többé nem járna sikerrel.



Októberi tájkép

Sárgul a táj. Megjött őszre utal.
Ködben áll a hegy, ködben ül a völgy.
Lombját veszti a kőris, a juhar,
a bükk, a cser, az akác és a tölgy.

Bágyadt az ember és bágyadt a fény:
nehézkesen bújik elő a Nap
a felhők mögül. Nincs egy árva lény
rajtam kívül a réten. Áldalak

békés, nyugodt idő; októberi,
semmihez sem fogható színvarázs.
Testünkben a jóleső zsibbadás,

a meghatottság édes öröme:
lágy, örvénylő érzések özöne,
hiszen lelkünk áhítattal teli.



Őszi mezőn, hazafelé

A mező egyre gyorsabb hervadása
vetekszik a sebes lábú idővel.
A magba szökött csalánt lekaszálja.
A felhangzó harangszót a lágy ködben

eltéríti; amúgy is alig hallom.
A megázott kórók itt, körülöttem,
gyámoltalanul állnak és halódón,
mert újabb eső lóg a levegőben.

Bandukolok. A nedves fűben lábam
vizes lett, mind a két cipőm elázott.
Anyám, ha most látna, sopánkodással

mondaná: „Fiam, így lehet meghűlni.”
Én csak caplatok; gazt, füvet, virágot
taposva. Kár, hogy nem tudok repülni.



Idén száz éve

Idén sok szemből könny szivárog.
Felidéződik az a nap:
„Szörnyű baj éri a világot,
Vén Európa fegyvert ragad.

Szörnyű baj éri a világot,
békében senki sem marad.
Földünket eléri az átok,
sok millió fegyvert ragad.

Négy éven át milliók esnek
áldozatul az őrületnek!”
A váltakozó harctereknek

borzalmai még ma is élnek
képzeletünkben, az elvérzett
halottak újra színre lépnek.



Végrendeletem

Ha meghalok, poromat a Dunába
szórjátok! Utána egy szál virágot
hajítsatok be emlékeztetőnek!
Az tanúsítja: nem hiába éltem.

Fogadjátok köszönetem! A parton,
a hullámok elhalkuló neszében
lágyan suttogva, én szólok hozzátok.
Elmondom a lét boldogító titkát:

ha megszülettél, érdemes jót tenni,
érdeklődéssel figyelni másokra,
a lézengő nyomorgót felkarolni,

ott lenni, ahol a legnagyobb szükség
van arra, hogy közös bajunk oldódjék;
rendet teremteni és tisztaságot.



Amikor a lélek szabad lesz

Többé nincs keresnivalóm a Földön;
csapatban szállok a felhők fölé,
a végtelenbe igyekvők közé.
Kitárta kapuját a földi börtön.

Repülök. Íme, percig sem törődöm
múltammal, csak a kozmikus csodát
élvezem. Fénylő csillagúton át,
suhanva…, sok-sok viháncoló pöttöm,

átéljük a kitárultság élményét,
a végtelen űrbe kerülés kéjét,
a gyorsuló utazás örömét.

Gigantikus mágnesként vonz a távol;
énünket túlfeszítő boldogságtól
hajtva közelítjük Isten ölét.



Végtisztesség nélkül

Itt a szél sohasem csitul. Örökké
rohan, hordja a havat, kavarog.
A sarkkutatót csakhamar megölné,
mint engem: tömör jégoszlop vagyok.

Valaha erre jöttem. Sikló szánon
húztak gyors lábú, nagy bundás kutyák;
ám egyszer csak lezuhantam a szánról.
Noha felálltam (a nap dátumát

egyedül én tudnám, ha élnék), abban
az iszonyú hidegben csonttá fagytam.
Cimboráim tovább nyargaltak. Engem

utolért a végzet: meggémberedtem.
Szóltam utánuk lankadó erővel,
de már eltűntek a leszálló ködben.



Nincs könnyű dolgunk

A csúnyaság és a szépség fogalma
milyen viszonylagos! Mit látunk szépnek
és csúnyának? Embere válogatja;
éppen ezért kétes minden ítélet.

Létünk hosszú ösvényén bandukolva
sok mindent látunk. Összevissza környék
tárul elénk; szemünket csiklandozza.
Olyankor szép és rút, mint vicces törpék

vonulnak fel derűs egymásutánban.
Gyermeki szívvel nézzük őket együtt,
tisztán látó elfogulatlansággal,

s lám, milyen könnyű dolog bosszankodni!
Világunk ezerszínűsége eltűnt,
szürkeségét pedig nehéz megszokni.



Ködös világ

Az est homályt-teremtő árnyai
belepik a rút belvárosi utcát.
Köd pipál. Az éjt ma is átalusszák
az ital elcsigázott rabjai.

Meghúzódtak a szutykos kapualjban;
ott kucorognak rossz rongyaikon.
Gyűrött ábrázatuk, mint az ikon
szentjeié, meggyőzően ártatlan.

Álmodnak. Ki tudja miről? Reményük,
esélyük már nincsen megújulásra,
sorsuk réges-rég megpecsételődött.

Egyszer valamiért emberi fényük
ellobbant. A Nagy Úr közelben ődöng,
hívja őket a végső indulásra.



Bámulat

Havazik. Téli este van. Belülről,
a meleg szobából a térre nézek,
s csodálat fog el. A hópihék táncát
figyelve az jut eszembe: parányi

kis kristálytestüket, ha nagyítóval
vizsgálgatnám, nem csak a mesés látvány
bűvölne el, hanem a tény is: minden
csöpp égi küldöttnek más-más alakja

van. Nincsen két megegyező belőlük.
Ilyen felfoghatatlan gazdagságú
változatossággal tűnik fel minden

élő és élettelen a Teremtő
játékos kedve nyomán; hadd ámuljunk!
Hadd lepődjünk meg világunk pompáján!



Sötétség helyett

Ha majd egyszer megöljük a halált,
mivel halott lesz, nem jöhet el értünk.
A nagy Változás első napján dörgő
ujjongás tör ki belőlünk; nem félünk

fullánkjától, elenyészik hatalma;
ezután nem múló békében élünk.
Vágyunk diadalünnepet ül; végleg
tért nyer az újra alkotott, megszépült

valóság. A nyomasztó éjszakát
felváltja a boldogító, tündöklő
nappal; s szelíd fényének nem lesz vége.

Szenvedés, sebzettség, gond nem zavarja,
nem ronthatja jókedvünket; az élet
felfrissül, erőre kap derűssége.



Ő így akarja

Csontvázunk felbukik a mélyből,
ha visszatérünk, mert a kürt szólt.
Együtt táplálkozik a fényből
a romlott szajha s aki szűz volt.

Együtt hozsannázik a barbár
bérgyilkos a jámbor hívővel.
A szoknyabolond is itt van már,
de most nem cicázik a nőkkel.

Bajkeverő és angyalarcú,
galád csaló és békeharcos
mind itt van, mintha ünnep volna.

Isten irgalmas, nagyvonalú!
Jóságától mindenki hangos,
boldogan egymás kezét fogja.



Esti szürkület

Verőfényes nappal után mily lágyan
suhan elő az esti félhomály. Még
látni a hegyet, de már komor árnyék
terebélyesedik a kert sarkában.

Hirtelen minden szürke lesz. Elfáradt
verebek utolsó csivitelése
hangzik egy pillanatra, mintha mégse
győzhetne a csönd, ám nyugalom árad

minden zugból, és összeáll a békés
alkonyatban egyetlen színtelen nagy
formátlansággá. Szótlan visszatérés

az előző nap lágy hangulatához;
bár huszonnégy óra múltán már nem vagy
ugyanaz, akit odahív magához.



Hogyan lehetséges?

A megízlelt nyomor életre szóló
élményt nyújt. Próbáld ki majd te is egyszer:
állni a mezőn, mint a száradt kóró,
sajgó szívvel látni, hogy számos ember

ugyanúgy senyved, nyöszörög, haldoklik,
nincstelensége zord sivatagában,
mert nincs segítség, teste aszalódik,
végül lerogyva elsüllyed a tájban.

Nincs, nem is volt és a jövőben sem lesz
mindent megoldó igazság a Földön.
Sorsunk láthatatlan kéz alakítja.

Egyikünk előtt minden kapu nyitva,
másikunk léte tartósan zárt börtön.
Neki balsorsa semmivel sem kedvez.



Mintha

Mintha műfényekből volna
s cukros mázból a világ,
s rossz tengely körül forogna,
bebugyolált múmiák

mutatkoznak. Éjszakára
egyre sűrűbb lesz a köd,
egyre fojtogatóbb pára
lebeg a város fölött.

Mintha felvágott erekből
romlott vér patakzana,
haláltokozó sebekből

sokkal több genny folyna ma;
beteg énünk csodaszerről
hall, de halkul sóhaja.



Az utolsó vértanúk

Utolsó szálig kiirtottak minket.
Nyomunk se maradt. Ezentúl hiába
kutatnak utánunk. A gyors tekintet
meg nem talál. A széles vértócsákra

homokot szórtak, a megőrölt csontok
szétszóródtak a szélben, mosolyunkról
senki se beszél. Bűzlő trágyadombok
emésztettek meg. Ősrégi magunkról

csak hitregék titokzatos nyelvében
tör felszínre néhány homályos foszlány,
mintha valaki repedt dudát fújna.

Még felködlik a hátrahagyott Éden,
de már sárral szennyezi be a Botrány,
s kegyetlen kín marcangol újra s újra.



Pontban éjfélkor

Rezzenés nélkül, egykedvűen bámul
egy pontra. Ilyenkor nagyon jó volna
tudni, vajon e percben mire gondol;
miközben tizenkettőt üt az óra?

Hirtelenül zárt ablaka kitárul.
Erős szél támad, és befelé nyomja.
Betörné, ám szerencsére még jókor
ugrik fel: a csapódást visszafogja.

Kifelé néz. A hideg fémpárkányra
könyököl és kihajol, hogy a mélybe
tekinthessen, s akkor Démona árnya

bukkan elő; sikít, úgy megrémíti.
Azonnal átlátja, milyen veszélybe
kerül, ha egyensúlyát elveszíti.



Abszurd

Teljes romlás: tűztől pörkölődött fák,
megperzselt füvek, szétporladt virágok.
Fél évig is eltart, amíg a tűzvész
nyomai eltűnnek. Csigák, giliszták

ezrei sültek meg, szorgalmas hangyák
földalatti építményei is mind
odavesztek. Mára az egész környék
kopár és néptelen. Légy sem repül már

a szurokfekete, letarolt tájon.
Felhők, ha jönnek, szürkék és sötétek.
Tegnap egész nap zuhogott a zápor:

mindent ragacsos iszap terített be.
Egy út menti, kiégett fa odvában
a rücskös, szenes háttérben holt nő áll.



Harc a halállal

Boldog az ember, ha élete végén
valakinek elmesélheti titkát;
kitudódhat az orvosi turpisság:
a gyomorfalára operált végbél.

Megkönnyebbül, végre van, aki tudja
magába fojtott szégyenét. Csak órák
választják el a haláltól. Nyugodtság
önti el lelkét, nincs több girbegurba

mellébeszélés. Elmondhatott mindent.
Fent a magasban szélorgonán játszik
egy angyal; majd megváltozik a díszlet:

jótékony homály támad körülötte,
sötét lesz, egyetlen kis pont világít;
elérzékenyül, és csorog a könnye.









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése